Kokas Károly

Miénk-e még az Internet?

Az alábbi írás az országot elborító Internet-eufória közben (és talán kicsit ünneprontó módon) a fejlõdés, pontosabban a történések mentén jelentkezõ negatív kérdésekre szeretne koncentrálni. Magam 1990 óta internetezem, így talán elháríthatom a negatív elfogultság vádjait. Azonban úgy gondolom, van némi aggódnivaló a világhálózat körül, ezek közül most csak néhányat, az ún. akadémiai szférát érintõt szeretnék körbejárni.

Egy vita kapcsán...

Talán a véletlennek, talán a "jól megválasztott idõpontnak'' köszönhetõen, mindenesetre egyetemi-kutatói körökben -- ahogy mondani szokás -- meglehetõsen nagyot durrant a HVG februári Internet-melléklete.* A jobbára a hálózaton folyó vita résztvevõjeként az alábbi írásban arra szeretnék kísérletet tenni, (az akkoriban kapott mintegy 75-80 (!) e tárgyban született e-mailt, számtalan telefont és persze a sok személyes beszélgetést is átgondolva), hogy röviden áttekintsem az Internet hazai helyzetét. Nem titkolom, az alábbi vázlatot szubjektívnek és az akadémiai szféra szempontjából kellõen önzõnek is szánom. Úgy gondolom ugyanis, hogy a felsõoktatási-kutatói szférának szerzett jogai, sõt elõjogai vannak az Internetet illetõen. Mindehhez kötelezettségek is társulnak, mégpedig oly mértékben, hogy meggyõzõdésem szerint ezek felvállalása az említett elõnyök birtoklását elfogadhatóvá, támogathatóvá teszi az egész Internet-közösség számára.

Az említett vitát nem ismerõk számára elõzetesen csupán annyit, hogy a vitatott álláspont (amely messze nem csak a HVG ezen mellékletére jellemzõ) szerint az akadémiai-egyetemi réteg tulajdonképpen ingyen használhatja a mások által keményen megfizetendõ világhálózati szolgáltatásokat, s ez a kivételezettség nem indokolható. Másrészrõl pedig érezhetõen megjelentek a médiában a kereskedelmi Internet szolgáltatók, amelyek a hozzáférést árusítják, de igen sokszor azt a látszatot keltve, mintha igazából a vásárló a szolgáltatásokért fizetne. Nyilvánvaló tehát, hogy ez a felfogás és üzleti taktika szeretné jótékony homályban hagyni, mi is valójában az Internet, kik és miért hozták létre azt. Az is világos, hogy a Hungarnet Egyesület köréhez tartozó és az NIIF (Nemzeti Információs Infrastruktúra Fejlesztési) program által biztosított hálózatot használó intézmények e kör számára úgy jelennek meg, mint az "üzlet elrontói''.

Az említett vita persze nem érintett, nem érinthetett minden aktuális problémát. Jórészük nem is hazai specialitás, hanem az Internet világméretû fejlõdésének sajátos velejárója. Hogy a fentiek mellé tudjuk emezeket is helyezni, érdemes röviden (és persze sok egyszerûsítéssel) áttekintenünk az elmúlt 5-6 év történetét.

Mibõl lett a cserebogár?

Az Egyesült Államokban létrehozott TCP/IP protokoll-családra alapozott nagyterületû számítógépes hálózat a 80-as évek végéig az eredeti céloknak megfelelõen mûködött. Jellemzõen az amerikai National Science Foundation állt mögötte és az Államok, majd lassan az egész nyugati világ felsõoktatási és kutatóintézeti hálózatainak összeköttetését látta el. Magyarán nem sok köze volt üzlethez, de még vállalkozásokhoz sem. A dolgokat leegyszerûsítve a 90-es évek legelején két új szempont is felmerült. Egyrészt a mind több kívülálló számára is ismertté váló "hálózat'' misztifikálódott, s valami nagyon kívánatossá váló, eddig csak az "elitnek'' elérhetõ dolgot kezdett el jelenteni. Ezáltal mint hiány jelent meg, ami rögtön magával rántotta az üzletet is. Másrészrõl az ekkoriban hatalomra jutó fiatal elnök-alelnök duó számára modellként is szolgált, a politikai programokba bekebelezhetõ "informatikai fejezetként''. Mindez együtt azt jelentette, hogy 1994-95 tájékára már világossá vált, hogy az Internet többé nem a tudomány "szolgáló leánya'', hanem a mindenhol mindenkinek elérhetõ information superhighway, amelyet az állam a politika szintjére emel, de nem annyira kizárólagosan, hogy a telefontársaságok ne hasíthatnák ki belõle a megfelelõ részt. Ebben az összefüggésben a "biznisz'' még csupán az Internethez való hozzáférés biztosításában van. Azonban amikor a World-Wide Web (WWW) és a hozzá tartozó grafikus böngészõk elterjedtek, s becslések több tízmilliós rendszeres barangoló táborról beszéltek, felmerült a kereskedelmi szolgáltatások fokozott bevezetése is. Mirõl is van szó? Egyrészt a már meglévõ kereskedelmi online szolgáltatásokat meg kellett ebben a közegben is jeleníteni, másrészrõl pedig meg lehetett célozni (a mellesleg nyilván tehetõsebb) felhasználókat az egyszerû utánvétes katalógusoktól a rögtön kártyával fizetõig terjedõ mindenféle szolgáltatással.

Érdekes módon Európa viszonylag késõn reagált, annak ellenére, hogy az említett sztár-szoftver, a WWW európai találmány, svájci. Az Egyesült Királyság és a skandináv államok kivételével a többiek lassabban léptek. Az okok persze összetettek, de mindenképpen jellemzõ, hogy német nyelvterületen viszonylag jól kiépített lett erre az idõre egy másik hálózati technológia, az X.25, így kérdéses volt, hogy még annak amortizációja elõtt kell-e, érdemes-e egy másikba beruházni. (Ne feledjük: az egyetemeket azért már korán eléri a TCP/IP alapú kapcsolat!) Franciaországban évtizedes múltja van egy a telefonra alapuló, de ténylegesen össznépi információs rendszernek, a Minitelnek. No és a frankofon kultúrákban hagyományosan erõs az amerikai és angol nyelvû terjeszkedéssel szembeni ellenállás.

Kivételes módon Kelet-Európának kedvezett a szerencse, hiszen a rendszerváltások idõszaka pontosan egybeesett az új technika megjelenésével. Itt nem kellett lerombolni semmilyen régebbi és még el sem avult technikát, sõt néhol, mint pl. nálunk már a COCOM idõszakban elkezdõdött a felkészülés, hiszen a ma is létezõ Ella levelezõ rendszer alapjai is készek, ill. az NIIF projekt elõdjének az IIF-nek is megtörtént az alapítása. Ha a fent vázolt folyamatot végigtekintjük, rögtön átélhetõvé válik, hogy milyen óriási ellentmondások feszülnek akár technológiai szinten, a kapacitások szintjén és persze a dolog filozófiáját illetõen is a hálózat eredeti feladatai és egyetemes világhálózattá fejlõdése között.

A forgalomnövekedés példája

Vegyük csak a forgalom és leterheltség kérdését. Nem csupán arról van szó, hogy a világméretû akadémiai közösség mennyiségi és minõségi kihívásainak még megfelelõ hálózatot ennél a körnél nagyságrendekkel többen használják, hanem arról is, hogy a "kültagok'' tömeges belépése miatt olyan irányban kellett elmozdítani a hálózatot, amely önmagában tetemes forgalomnövekedéssel jár. A tudományos kutatás és oktatás környezetében sokfajta, egymásnak alternatívát is jelentõ programot használtak, s mivel általában képzettebb számítógép-felhasználókról volt szó, ezek zöme parancsvezérlésû, alfanumerikus terminált és állományokat igénylõ program volt. A multimédia igény világos volt, de csak az alkalmazások szükséges körében használták. A hálózat kinyílásával megjelent a "windows-effektus''. Az átlagfelhasználó kevés és egyszerû programot akart megtanulni, minden funkcióhoz képet, hangot és ikonokat várt, majd most már a virtuális terek élményét is. Mindez óriási kapacitásigénnyel jár. Gondoljunk bele, hogy egy három-négy szintet gopherrel bejáró kutató átlagosan három-négyszer 2-3000 karakternyi szöveget hív le, ha ugyanezt az anyagot a multimédia elemekkel operáló HTML nyelven jeleníti meg, a mennyiségi növekedés könnyedén tízszeres is lehet. Az anyagba bekerülõ, sokszor csak esztétikai funkciójú egyetlen kép mérete már magában nagyobb, mint a példánkban említett korábbi esetben az egész kommunikációs folyamat összigénye. A könnyebben kezelhetõ grafikus integrált felület különben is nagy kihívás. Az avatatlan felhasználó elõtt a valódi folyamatok rejtve maradnak, nem is érzékeli, hogy egy-egy kattintása nyomán száz és száz kilobájtnyi információ indul útra a kontinensek között.

Mindezzel természetesen nem azt kívánom sugallni, hogy a technikai fejlõdés önmagában árt az Internetnek. Azt azonban igen, hogy a világhálózatra "rászabaduló'' nagyközönség különösebb felhasználói elõismeretek nélkül is elboldogulva semmilyen önmérsékletre nem kap késztetést. Ezzel nem akarok kevesebbet állítani, mint azt, hogy egy ide-oda "szörfölõ'' hobby-user többszörösét "fogyasztja'' a hálózatnak, mint egy azt "rendeltetésszerûen'' használó kutató. Mindez persze senkit nem érdekelne, ha az exponenciálisan növekvõ forgalommal lépést tudna tartani a technika, pontosabban a kommunikációs vonalbérletre szánt/szánható pénz mennyisége. (Csak a teljesség kedvéért: már régen nem az a hiba, hogy a MATÁV vagy valamelyik lokális képviselete nem tud vonalat adni. Gyakorlati szempontból pl. az NIIF "bármekkora'' sávszélességet kérhetne a vidéki egyetemek, kutatóhelyek számára. A telefontársaságok igen nagy átviteli sebességû üvegkábeljei a föld alatt vannak. Ez egyre inkább csak pénzkérdés...) Ez talán a legfejlettebb országokat kivéve, mindenhol gondot jelent. Az akadémiai szféra sávszélesség-igényével a hazai keretek szinte sohasem tudták tartani a lépést. Most pillanatnyilag ugyan a közösség számára rendelkezésre álló 2 megabites nemzetközi átviteli csatorna éppen elegendõnek látszik (a MATÁV-val közös használatban), de a nagy vidéki központok lemaradtak. S nem csupán a nemzetközi elérést, hanem az egymás közötti hazai kapcsolódásokat tekintve is. Szeged, Pécs vagy Debrecen egy 64 kilobites vonallal csatlakozik a világhálózathoz és egymáshoz is, mégpedig ugyanezen vonallal. A magyar gerinchálózat, a HBONE ugyanis (a Trianon utáni vasútszerkezethez hasonlóan) sugaras, vagyis minden szó, s minden bájt Budapesten halad keresztül. A budapesti intézmények nem csupán a közvetlenül számukra elérhetõ nagysebességû nemzetközi vonallal tartanak elõbbre, hanem egymás közötti kapcsolataikban is élvezhetik a 100 megabites átviteli sebességû nagy budapesti FDDI gyûrû elõnyeit. Ez a "politikai hangulat'' szempontjából is döntõ kérdés, mert nyilvánvaló, hogy befolyásos tényezõk adott esetben nem az országban, hanem a fõvárosban tapasztaltak alapján döntenek.

Érdemes még e vázlathoz hozzátenni, hogy teljesen nyilvánvalóan a legnagyobb budapesti fogyasztók, a nagy egyetemek számára a Hungarnet ill. NIIF által képviselt "vidékpolitika'' már így is aggasztó. Hiszen ha Orosháza, Békéscsaba, stb. ill. az e nagyságrendû városok tömege nem részesedne az adott költségvetésbõl, ha a terítés nem lenne ilyen széles, akkor esetleg a nagyok közelebb hajózhatnának a világszínvonalhoz. Az elsõ pillantásra igen önzõ gondolat mögött igen racionális érvelés húzódik meg, gondoljunk arra, hogy kinek és miért hozták eredetileg a hálózatot létre stb. Nyilvánvaló azonban, hogy az NIIF nem ebbe az irányba halad, jóval szélesebb spektrumban gondolkodik, s nem csupán az "elit'' ellátását, hanem egyfajta kultúra széleskörû terítését is megcélozta. Az más kérdés, hogy pillanatnyilag ez a törekvés nem föltétlen kedvez a sávszélességi gondokkal küzdõknek.

A kapcsolat a vidék felé legfeljebb 64 kilobites, ezt sok helyen az USA-ban a kutatóknak a lakásukból is tudják biztosítani. Szeged vonatkozásában pl. ez azt jelenti, hogy a jól felszerelt amerikai kutató otthoni kapacitásán 2-3 nagy egyetem és még több kisebb intézmény osztozik, ami csúcsidõben becslésem szerint többszáz konkurens terminált jelent, egyetlen vonalon! Minderre persze lehetne azt mondani, hogy a vidéki egyetemeken nem szabadott volna ennyire liberalizálni a hozzáférést, hiszen az átlag magyar egyetemen a kis vonalkapacitásra több hallgatói jog jár, mint nyugati társaiknak. Viszont az is igaz, hogy ennek közvetlen haszna is érzékelhetõ az oktatásban. (Azt csak zárójelben teszem hozzá, hogy a kifejezetten Internetet tanító oktató nyaktörõ manõverre vállalkozik akkor, amikor a hálózat fogalmához a gyorsaság és könnyedség érzetét akarja hallgatóiban párosítatni.)

Mindezen problémahalmaz a külön logikai hálózat miatt csak áttételeken keresztül kapcsolódik össze a kereskedelmi szolgáltatóknál az Internetre kijutók gondjaival, de azt világosan látnunk kell, hogy valahol a nemzetközi szintéren a kapacitásgondok összeadódnak. Hogy a két dolog mennyire nem független egymástól, azt jól példázza, hogy a MATÁV ill. alvállalkozói közösen üzemeltetnek az NIIF-fel egy 2 megabites nemzetközi vonalat, amelynek (mint említettem) "fele'' szolgálja ki a HUNGARNET-szférát.

Bár külön dolgozatba kívánkozna, hogy a növekedési kényszer tartalmi elemeivel is számot vessünk, mégis érdemes néhány mondat erejéig erre is utalni. A felhasználói kör ilyen óriási szélesedése tartalmilag és mennyiségileg is fantasztikus méretûre duzzasztotta a hálózatot. Elvileg persze ennek elõnyeit mindenki élvezheti. De az is világos, hogy a kb. 25 millió WWW-oldalban való valódi eligazodást a korábbi "akadémiai'' idõkbõl itt maradt koncepciókkal, a mechanikus indexeléssel aligha lehet megoldani. A rengeteg reklám, hobby-anyag közül sokszor alig ásható ki a valódi információ, a világháló intelligens keresõ-robotjait igazából még nem találták ki.

Míg egyik oldalról a már meglévõvel küszködik a technika és a vonatkozó költségvetés, addig a másik oldalon a technikai fejlõdés megállíthatatlanul tör elõre. A csodálatos "virtual reality'' hálózati alkalmazása már biztosan a közeljövõ, s talán nem lesz meglepõ, ha azt állítom, hogy mindez újabb komoly kihívás lesz az amúgy is szûk keresztmetszetek nemzetközi és fõként hazai világában.

És a megoldás?

Természetesen nem tudom a megoldásokat. Így e befejezõ pár sorban inkább csak néhány ellentmondás lehetséges feloldására tennék kísérletet. Sokak szempontjából föloldhatatlannak tûnik tehát az akadémiai szféra e területen is jelentkezõ pénztelensége. Ráadásul az NIIF program arra "szoktatta'' a szereplõket, hogy a forgalom költségeivel nem kell számolni, majd "központilag lesz rendezve''. Sõt azt is hallottam már felelõs egyetemi vezetõtõl, hogy "ha az i-négyzet-ef nem tud rá pénzt keríteni, akkor kikapcsoljuk a `játékot'...''. Ha korszerûségrõl, nemzetközi és európai kompatibilitásról nem is beszélünk, csak végezzük el a gondolatkísérletet: mennyivel növekedne az illetõ intézményben a fax- és telefonszámla? Vajon mennyivel növekedne a dolgok átfutási ideje? És hogyan alakulnának a külföldi kapcsolatok? Egy 64 kilobites -- jelenlegi színvonalú -- vonal éves bérlete egy milliós tétel. Egy nagyobb magyar egyetem költségvetése milliárdokban mérhetõ és a posta- és telekommunikációs költségek több tízmilliós tételt jelentenek.

Mint említettem, a kereskedelmi szolgáltatók a piacot lehalászó tényezõnek tekintik a felsõoktatási-kutatási szférát. Bizony ezek tényleg nagyfelhasználók, sokan megélhetnének belõlük... De nem logikusabb-e arra gondolni, hogy ezek az intézmények hallgatók ezreinek szakmai tájékozódásába építik be az Internet használatát, rászoktatva õket a mindennapi elektronikus kommunikációra. Másképpen szólva évente potenciális partnerek ezreit szállítják a kereskedelmi szolgáltatóknak. Olyanokat, akik nem csupán az Internet eléréséért fognak fizetni, hanem a mind bõvülõ kereskedelmi hálózati szolgáltatások ügyfelei is lesznek. Eretneknek gondolatnak tûnhet, de fonákjáról visszafordítva az említett véleményt: a szolgáltatóknak az lenne igazi érdekük, hogy szoftverrel, eszközökkel és esetleg alapítványokon keresztül pénzzel is támogassák ennek a körnek az Internet-használatát. Nem olyan újdonság mindez, ha a nagy szoftverházakra gondolunk: az Oracle, a Microsoft vajon miért adja ugyanezen intézményeknek oda filléres áron legújabb fejlesztéseit.

A mi oldalunkon is szükség van persze változásokra. Továbbra is -- és intenzívebben a mostaninál -- részt kell venni a mindenki számára vonzó Internet-szolgáltatások kiépítésében. Jó dolog, ha a csúcstechnika és a legfelkészültebb szakemberek ebben a szférában maradnak. Gondolnunk kell arra is, hogy a helyes és gazdaságos felhasználást jóval több helyütt kellene tanítanunk. Az elektronikus és hagyományos könyv- és segédletírásban szintén fokozni kell erõfeszítéseinket. S talán ami a legfontosabb, meglévõ kohéziós "felületeinket'', közös érdekképviseleteinket (pl. a Hungarnetet és az NIIF programot) sokkal jobban ki kellene használnunk. Az egyes szakmai köröknek pedig akár általános, akár feladatra szabott konzorcionális formákat kellene kialakítani, kedvezõbb tárgyalási és piaci pozíciók elérése érdekében.

Az Internetet a felsõoktatás és a kutatóintézetek hozták világra. Bármennyire fájdalmas, a "gyermek'' kiszakadt a családból és önálló életre kelt. Azzal, hogy folyton figyelmeztetjük gyökereire, az ma már csak indulatokat vagy jobb esetben értetlenséget szülhet. Egyet tehetünk, hogy a gyakorlatban tesszük nyilvánvalóvá, hogy az egyetemi, fõiskolai és kutatóintézeti kör ma is a hazai és nemzetközi világhálózat "húzóágazata'', hogy az Internet-szolgáltatók és -felhasználók széles tömegei számára váljon nyilvánvaló ténnyé: minden egyes ide bekerülõ forint nekik is szellemi és gazdasági hasznot fial.


* HVG XVIII. évf. 7. (873.) sz. „Internet” c. melléklete, 1996. febr. 17.
Last Modified: 09:05am , June 21, 1996