Sz. Kürti Katalin

Szoborsorsok Debrecenben

1995 tavaszáig állt kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában Pannonia Regia címmel, amely bemutatta a Dunántúl udvari és egyházi mûvészetének fényes évszázadait szobrok és fragmentumok tükrében. Ha ezt kiegészítjük a Budapest Történeti Múzeumban és a Visegrádon látható plasztikai emlékekkel, a templomokban (Mátyás-templom, Ják, Lébény, stb.) még látható képzômûvészeti alkotásokkal, fájdalmasan éljük át, mit jelentett Mohács és a késôbbi korok oktalan rombolásai.

A 19. század elején, elsôsorban Kazinczy Ferenc és köre kezdeményezésére kialakult az a szokás hazánkban, hogy emlékezetes, nagy események és kiemelkedô személyiségek emlékére, tiszteletére emlékmûveket, szoborcsoportokat, szobrokat, vagy reliefeket állít a hálás utókor. Már nem az udvari és fôúri, egyházi mecenatúrára, hanem önmagára számított a polgárság, a honorácior réteg. Zömmel testületek, körök, kaszinók, egyletek kezdeményezték a gyûjtést, a lakosság adta össze forintjait.

Így volt ez a debreceni Csokonai síremlék, majd emlékmû esetében is. Tudjuk, hogy Cserey Farkas és Kazinczy Ferenc hirdette meg a gyûjtést 1806-ban, de a vita, az Árkádia-per elodázta az ügyet Kazinczy halála utánra. 1835-ben Vecsey József néptribun és Péczely József professzor kezdte meg a gyûjtést, s 1836-ban már állt is a Hatvan utcai temetôben Beregszászi Pál vasgúlája, amely a kollégiumi diákok (többek között Arany János), professzorok és még háromszáz debreceni ember által adományozott 2321 forintból jött létre.

Nem volt ez másként a Csokonai-emlékmû ügyében sem: 1861-71 között 16438 forint és 13 krajcár, számtalan aranyérme gyûlt össze, nem beszélve a debreceni asszonyok, lányok ékszereirôl, kézimunkáiról, amelyet a bálakra, a sorsolásokra készítettek, hogy ezzel is gyarapodjék a szoboralap. Mert a pénz nagyon nehezen gyûlt, hiszen itt nem voltak fôúri mecénások, csak kis- és középjövedelmû polgárok, honoráciorok és diákok. Egyetlen fôúri pártfogó, báró Vay Miklós volt kancellár adott volna ezer forintot, ha fia Vay Miklós kapja a megbízást! Az Emlékkert Társulat Izsó Miklós tervét választotta, hiszen ô ötszáz forintért készítette a kis- és 800 forintért a nagymintát, míg báró Vay Miklós 1500 forintot kért volna. A bálak, hangversenyek rendezése mellett fényképek és gyûjtôívek kibocsátásával, kiállításokkal csiholták ki az újabb filléreket és adományokat. 1866 októberében a Polgári Kaszinóban állították ki a kismintát, 1867 nyarán pedig a Dóczi lányiskolában az Ódry Lehelrôl mintázott nagymintát.

Amikor megérkezett Münchenbôl a nagy bronz, azt ugyancsak közszemlére bocsátották az új színházban, több okból is: egyrészt össze kellett gyûjteni a behozatali vám összegét, másrészt még hiányzott a pénz a szobor talapzatához. Végre állt a szobor, egyik legszebb, ha nem a legszebb költô emlékmûvünk egészen addig, amíg az 1970-es évek elején meg nem bolygatták a villamossín áthelyezés miatt. Nem ez volt az egyetlen megrázkódtatás a szobor életében: a mögötte lévô 18-19. századi professzori lakások helyére hétemeletes üveg-beton irodaház épült, amely megbontotta az addigi harmóniát és léptékzavart idézett elô. Keserûségünkben talán csak az vigasztalhat, hogy a remekmû még ilyen foglalatban is remekmû maradt.

Idôben visszatérve az 1860-as évekre meg kell említenünk az Emlékkert Társulat másik érdemét, a szabadságharcos emlékmû állítását. Még az Emlékkert Társulat megalakulása elôtt felvetették a Debreceni Casino lelkes tagjai, hogy állítsanak emléket a vesztes debreceni csata áldozatainak. Meg is bízták Marshalkó János pesti szobrászt a kis modell elkészítésével (mintája a luzerni oroszlán volt). Tervének rajzát közölte is a Vasárnapi Újság, magát a gipszmintát pedig a kaszinóban állították ki. 1865-re már elkészült a négyszáz mázsa súlyú sóskúti kôszobor, a Haldokló oroszlán, amelynek avatására a kiegyezés évében 1867. augusztus 2-án kerülhetett csak sor, a Nagytemplom és Református Kollégium közötti ún. nagy emlékkertben (Izsó Csokonaija a kis emlékkertben állt).

Sajnálatos, hogy elmozdították innen a szobrot, bár szép és méltó helyre, az 1849. augusztus 2-i csata halottainak sírját ôrzô csigekerti Honvéd temetôbe került a debreceni csata 50. évfordulóján, 1899-ben. S ezzel tovább folytatódott az emlékkert regénye: az "oroszlán" helyére 1902-re már egy másik szabadságharcos emlékmû, Tóth András Hungária szobra került. A másfélszeres életnagyságú bronzszobor jelképes alakot ábrázolt fáklyával kezében, országcímeres pajzsra támaszkodva. Amilyen nagy hozsánnával avatták 1902-ben, ugyanolyan rosszindulattal kezdték emlegetni 1904 körül: "Vas Zsuzsi"-nak csúfolták, majd lebontották. 1906-ban helyére került a Bocskai emlékmû, Horvay Jánosnak a millenáris emlékmûre mintázott (ma a Köröndön álló) Bocskai szobrának másodpéldánya. Ha megnézzük Tóth András (Tóth Árpád édesapja) Hungária szobrának fotóit, meg kell állapítanunk: semmivel sem volt alábbvaló, mint a századfordulón készült vidéki emlékmûvek jó része. Eltávolítása, fôként ágyúnak való beöntetése igazságtalan volt, amit még Móricz Zsigmond is észrevételezett késôbb, Tóth Árpád nekrológjában.

Mint az eddigiekbôl is kiderült: Debrecen város közönsége, amelyet Kossuth Lajos a "magyar szabadság ôrvárosá"-nak nevezett, idôben vállalt áldozatot a szabadságharcos emlékmûért. Így indult ez a Kossuth-emlékmû esetében is, a Kossuth-szobrok, emlékmûvek sorában mégis a hetvenötödik lett a debreceni, jóval megelôzték a környékbeli falvak. 1896. március 15-én a Bihar megyei Bárándon, majd Berekböszörményben, Balmazújvároson, Bihartordán állított a falvak lakossága egy-egy emlékmûvet, filléreit rakva össze. Debrecenben két évtized telt el, míg talapzatra került Kossuth Lajos hatalmas emlékmûve. Ennek oka a formákhoz ragaszkodás, a pedáns bizottságosdi, a felszökô, majd mérséklôdô lelkesedés és a hivatalos Debrecen politikai szemlélete volt.

Már 1894 áprilisában, a Függetlenségi Nyilatkozat évfordulóján megalakult a bizottság, amelynek öt elnöke és száz alapítótagja volt. Pár hónap alatt össze is gyûlt 20000 korona, ami azonban csak 32000-re duzzadt 1907-re. Közben az újságírók (különösen a Debreczen és Debreceni Ellenôr munkatársai) és az értelmiség java türelmetlenségének adott hangot: miért késik annak a Kossuthnak emlékmûve, aki "épp itt e város falai között élte át élete legvarázsosabb, legválságosabb perceit... és az idegen bizony hiába keresi a legnagyobb magyar szobrát. Valljuk be, szégyene ez Debrecennek" -- fakad ki Móricz Pál a Debreczen címû lap 1896. június 26. számában és közölte is a debreceni szobrász, Tóth András emlékmû tervét. Tóth András Zoltai Lajos múzeumôr és Ady Endre barátja volt. Nekik mutatta meg elôször szoborterveit, ôk biztatták a pályázatokon részvételre. 1900-ban Nagykôrösön, 1901-ben Nagyszalontán, 1902-ben Clevelandban avatták Kossuth-szobrait. A nagyszalontai emlékmû felkeltette az amerikai magyarok érdeklôdését s 1902-ben megindult a gyûjtés. Tóth András másodpéldányt önttetett és útnak indította a szobrát. Ekkor így ostorozta a Debreczen címû lap a városatyák késlekedését: "Mi itt fontoskodunk, tépelôdünk, szájaskodunk, lármázunk, azután -- mint a debreceni jó öreg kir. tanácsos polgármester ijedezünk, hogy ha Kossuth atyánknak szobrot emelünk, akkor rebellis hírébe keveredünk... Ezen felül rémítôen sokat ülésezünk is... aztán ezzel már lerótta hazafias kötelességét!... Itt Debrecenben népgyûlést kellett volna tartani, és kérdôre vonni a Kossuth-szobor altatgatóit, megbélyegezni a városi körök szégyenletes közönyét." Ezt a kirohanást, tetemrehívást már nem lehetett válasz nélkül hagyni: az 1902. augusztus 28-i közgyûlés kimondta, hogy "szent kötelességnek ösmeri Kossuth Lajos emlékezetének külsô megörökítését" és megszavazott a rendes évi költségvetésbôl évi 10-10000 koronát a szoboralapra.

1908-ban végre kiírták a pályázatot, s 1909. május 15-ig rendre érkeztek is a pályamûvek: Szôdy Szilárdé, Róna Józsefé, Siklódy Lôrincé, Holló Barnabásé, Kiss Györgyé (aki elôzôleg már Balmazújvárosra készített mellszobrot), Ligeti Miklósé, Beszédes Lászlóé, Füredi Richárdé, Istók Jánosé, Lányi Dezsôé, Kallós Edéé, Cser Károlyé. Összesen 34 pályamû jött be, némely mûvész két tervvel is pályázott.

A pályaterveket a Nagyerdôn, külön e célra épített faépületben helyezték el. I. díjat nem adtak ki, II. díjat Róna Józsefnek, III.-at Margó Edének adtak, aki Pongrácz Szigfrid építésszel együtt indult. Még Pásztor János és Somogyi Sándor kapott 1000-1000 koronás jutalmat, Füredi Richárd, Ligeti Miklós, Kallós Ede, Istók János, Tóth István mûveit pedig megvásárolták, valamint újabb, szûkebb körû pályázatot írtak ki számukra. A tíz meghívott szobrászból hét adta be tervét (Róna, Margó, Füredi, Somogyi, Pásztor, Istók, Kallós). -- A helyi vezetôkbôl és három pesti szobrászból (Zala György, Szamolovszky Ödön, Horvay János) álló zsûri úgy döntött, hogy Margó Edének és Pongrácz Szigfridnek adja a megbízást, Istókot 3000 korona, Rónát 2000, Kallóst 1000 korona jutalomban részesíti. A nagyközönség a Péterfia utcabeli tornacsarnokban tekinthette meg a pályamûveket 1910 júniusában.

A szobor helyéül már 1908-ban a Nagytemplom elôtti teret jelölte ki a szoborbizottság. 1911 tavaszán Alpár Ignác építész, Szamolovszky Ödön és Horvay János szobrász zsûrizte a kész mûvet Budapesten, 1912-ben már le is szállították Margó-Pongrácz emlékmûvét. A teret közben rendezték (lebontották a zavaró házat, lefektették a villamossíneket) s igazán méltó környezetben avathatták Kossuth emlékmûvét 1914. május 3-án a detronizálás színhelye, a debreceni Nagytemplom elôtt. A kérdés csak az: miért nem április 14-én?

Alig fejezôdött be az elsô világháború, már a városok, falvak terein, temetôiben álltak a világháborús hôsi emlékmûvek. Már 1915-ben felállították a Hôsök Emlékét Megörökítô Országos Bizottságot (a HEMOB-ot), amely szakmailag irányította, segítette a munkát. A kivérzett, kiéhezett ország lakossága filléreit gyûjtötte össze, hogy legalább kôbe, bronzba álmodva örökítse meg a rokkant, megfagyott, hadifogságban meghaltak emlékét.

Így volt ez Debrecenben is, ahol 1925-ben avatták fel a 39-es gyalogezred emlékmûvét (ma is áll a Simonyi út tengelyében), a 3-as honvédek emlékmûvét 1940 májusában, pár hónappal korábban, 1939 tavaszán az országzászló talapzatot.

1925-ben indult az országzászló mozgalom. Célja az volt, hogy csonka Magyarország minden városában, községében legyen egy oszlop, amelyen félárbocra eresztett magyar zászlót helyeztek el. A legnagyobb méretû a budapesti ereklyés országzászló volt, a négy égtáj-szobor közelében. Ennek talapzatában "szent földeket" helyeztek el, amelyek Kossuth és Petôfi szülôházából, a mohácsi csatatérrôl, a doberdói, galíciai csatamezôkrôl és az elcsatolt vármegyék területérôl származtak. A teljes magyar címer s a magyar "Hiszek egy..." díszítette még több felirattal együtt. A kisebb városokban általában szerényebb oszlopok álltak, de volt, ahol szoborra, szoborcsoportra is tellett. Debrecenben 1937-ben hirdették meg a pályázatot, amely meddô maradt. Medgyessy Ferenc Smurák József építésszel közös tervet nyújtott be, de nem fogadták el. A helyi mûvészek ösztönzésére Debrecen városa ragaszkodott ahhoz, hogy csak helyi mûvész pályázhasson. Így a második fordulóból Nagy Sándor János került ki gyôztesen. Három szobrot készített: egy munkásalakot a Nagyerdô felôl, egy parasztfigurát (amely a Nagytemplom felé nézett) és egy Anya gyermekkel kompozíciót mintázott bronzból. 1939. március 15-én avatták az országzászlót, amelynek Kétmalom utca felôli emelvényérôl beszéltek a szónokok az összegyûlt hatalmas tömeghez. Elôször ekkor, március 15-én lobogott itt a magyar trikolor félárbocra eresztve, s késôbb -- a Felvidék visszafoglalása után -- minden március 15-én, október 6-án, augusztus 20-án, november 11-én és minden hónap elsô vasárnapján, immár diadalmasan, teljesen felhúzva.

A szoborbizottság munkáját késôbb felülbírálta az Országos Magyar Képzômûvészeti Tanács és 1942-ben elmozdították Nagy Sándor János két kevésbé sikerült szobrát, a Munkás-t és a Paraszt-ot. (1947-ben az ínséges, bronzhiányos idôben ezek képezték a Petôfi szobor alapját.) A harmadik szobor, az Anya gyermekével együttes a helyén maradt, s alatta a talapzatra felvésték a "Pro Patria 1914-18, 1938-" feliratot, (jelezve, hogy a második világháború ki tudja, mikor fejezôdik be). 1945 után nem volt szerepe az országzászló talapzatnak. Az Anya gyermekkel címû szobrot a szülészeti klinikára menekítették, ma is ott látható, mint Nagy Sándor János legjobb szobra.

A hármas honvéd emlékmû-pályázatot 1938-ban és 1939-ben hirdették meg. Pályázott Medgyessy Ferenc, Debrecen szülötte is. Íjazó, majd nyilazó ôsmagyart mintázott, de terve alulmaradt Márton Ferenc -- egykori 3-as honvéd-pályázatával szemben. Erôszakos katonaalakját látva Medgyessy keserûen írta be naplójába: "nem nyert. Márton F. nyerte... Komisz szobor".

E szobrok jórészét elmozdították, ledöntötték 1945 után, vagy helyét, formáját változtatták meg. Kisfaludi Stróbl Zsigmond Tisza István emlékmûvét az egyetemi ifjúság döntötte le talapzatáról 1945. május 8-án. Ezt és a Magoss György (ma Bem tér) téren álló, Emile Guillaume készítette Magyar fájdalom címû szobrot a Déri Múzeum menekítette pincéjébe és ma is ôrzi. A 3-as honvéd emlékmû a Köztemetôbe, majd a Honvéd-temetôbe került a negyvenes évek végén.

A 48-as centenáriumi szoborállításra Medgyessy tett javaslatot Debrecennek. Mint a múzeumigazgatónak megírta: "A Fôváros napirenden tartja a Városházán a szabadságharc évfordulójára annak maradandó emlékkel való megörökítését.... éspedig tudtommal úgy, hogy maga a lakosság gyûjti majd össze a filléreit erre, tekintve, hogy az mimagunk legközelebbi ügye volt, nem pedig mint mostanában, idegen célokért harcolás".

Érdekes, hogy barátja, Ady Társaságbeli mûvésztársa, Gáborjáni Szabó Kálmán épp ellenkezôleg gondolkodott, szerinte "a mûalkotások elhelyezését a jövôben az államnak kell biztosítania".

Az 1948-ban rendezett Közösségi Mûvészet felé címû kiállítás, Major Máté, Cifka Péter nyilatkozatai szinte elôkészítették a kétezrelékes rendeletet, majd a Képzô- és Iparmûvészeti Lektorátus munkáját és a szoborállítás, a zsûrizés új rendszerét. Rendelet írta elô, hogy minden építkezésnél a kétezrelék faldíszítô alkotásra, muráliákra költendô. Remekmûvek és közhelyek születtek országszerte (Debrecenben az Agrártudományi Egyetem falát díszíti Vígh Tamás, Hincz Gyula egy-egy remeke), szoborállítási dömping indult. 2500 felszabadulási, munkásmozgalmi, hôsi és mártír emlékmûvet helyeztek el hazánkban, ebbôl Debrecenbe is került jócskán (Lenin szobor, Pátzay Pál tankcsata és felszabadulási emlékmûve, tanácsköztársasági emlékmû, több hôsi oszlop). Különösen irritálta a közvéleményt, hogy a Lenin szobor Kölcsey egykori lakhelye közelében, Kiss István munkásmozgalmi emlékmûve a 3-as honvéd emlékmû helyén valósult meg a Tanácsköztársaság útja (ma Egyetem sugárút) tengelyében. A Kölcsey-házat lebontották, a 3-as honvéd emlékmû -- mint említettük -- hosszas vándorlás után a Kossuth-laktanyába került, ahol méltó helye van.

A közvélemény megkérdezése nélkül állították az emlékmûveket, szobrokat. Tanácsi és pártvezetôk döntöttek igen sokszor rosszul és ehhez a zsûri sok-sok megalkuvása is hozzájárult. Akadt egy-egy remekmû is, pl. Pátzay Pál "rangrejtett" Wallenberg emlékmûve, amely a Biogal elé már mint "Kígyóölô" került. Érthetô, hogy a szakmában megindult a "mennyiségi köztéri életmûvek" jogos kritikája. Németh Lajos, Kovalovszky Márta, Szôllôsy Ágnes és Wehner Tibor Mûvészet-beli cikkei (ill. az utóbbi Köztéri szobrok címû könyve) sorra vették azokat az álpatetikus, álmonumentális mûveket, amelyek (akár Kossuth-díjas alkotók is készítették) a "hazugság emlékmûvei", mert hiányzik belôlük az azonosulás, az átélés, az ôszinteség. Mindnyájuk nevében fogalmazott úgy Wehner, hogy ezek a mûvek csak "kor- és helytörténeti dokumentumokként, tájékozódási pontként szolgálnak majd".

Az 1948, ill. 1954 óta eltelt négy évtized választ keresett és kapott azokra a kérdésekre, hogy eleget tettek-e mûvészeink a társadalmi elvárásoknak? Monumentális-e minden nagyméretû köztéri szobor? Van-e köztéri közhely? A megrendelôk tudják-e mindig, hogy mit akarnak, ill. a közösség, amit képviselnek (képviselniük kellene) mit akar? Mindig a helyzet magaslatán állt-e a zsûri? Mindig a legjobb tervet választotta, vagy mások döntöttek helyette politikai meggondolásokra hivatkozva? Jól döntöttek-e helyet, környezetet illetôen, vagy menet közben kell majd korrekció?

Ezek a kérdések különösen aktuálissá váltak az utóbbi 4-5 évben. Látván a tisztulási folyamat igényét Emlékmûvek Magyarországon címmel országos konferenciát rendezett a debreceni Déri Múzeum a Képzômûvészeti és Iparmûvészeti Lektorátus, valamint Debrecen város támogatásával. A konferenciát az is aktuálissá tette, hogy a közvélemény és a tudomány egyre többet foglalkozott a közelmúlt történelmének minél igazabb feltárásával, egyre több emlékmûvet állítottak vissza eredeti helyére és formájában. Ugyanakkor nôtt az igény, hogy emlékmûveket, oszlopokat állítsanak a II. világháború áldozatainak.

A KLTE javaslatára 1989 ôszén a magyar szabadság és függetlenség emlékmûvére írtak ki pályázatot Debrecenben. Ennek beadási határideje is közeledett, amikor a konferencia meghívói kimentek. Az ülésnek mégis valami más adott igazán aktualitást: több helyen, így Debrecenben is szobrokat döntöttek 1990. március 19-29 között. A különbözô pártokat képviselô döntögetôket nem a szobrok minôsége, mûvészeti, történelmi, dokumentatív szerepe érdekelte, csak a leszámolás. Eszméket fizikailag nem lehet megsemmisíteni, csak az azokat kifejezô, hordozó tárgyakat (könyveket, monumentumokat).

Ebben a helyzetben ült össze március 29-én a konferencia, amelyen Katona Tamás történész, Kovalovszky Márta, Sz. Kürti Katalin, Wehner Tibor mûvészettörténész tartott elôadást, Orosz István történész és Sümegi György mûvészettörténész elnökölt. Mindnyájan és a jelenlévô szobrászok, a pártok, körök, testületek képviselôi egyetértettek abban, hogy a szobordöntés nem megoldás. A következô határozatot fogadták el: "Az Emlékmûvek Magyarországon konferencia résztvevôi felhívással fordulnak az ország közvéleményéhez, az elmúlt évtizedek emlékmûveinek történeti dokumentum mivoltukban indokolatlan megsemmisítése ellen. Megôrzésüket mûvészi értéküktôl függetlenül kordokumentumként fontosnak tartjuk a közösség számára hozzáférhetô helyen és formában. Javasoljuk, hogy az elmúlt idôszak köztéri szobrainak megtartásáról vagy eltávolításáról az önkormányzatok döntsenek független szakértô bizottságok bevonásával."

E határozatot jórészt figyelembe véve dolgoztak a továbbiakban az önkormányzatok és szakértôik. Az 1990-es választás után az ún. "jelképrendszer" bizottság próbálta összefogni e tevékenységet a városi önkormányzat mellett.

Még a választás elôtt, 1990 tavaszán beérkezett a Debrecen városi tanács felhívására 36 mûvész 50 pályamûve a Magyar szabadság és függetlenség emlékmûvére. A modelleket és a dokumentációt a Kossuth Lajos Tudományegyetem könyvtárának elôcsarnokában állították közszemlére. Visszatértek ezzel arra a régi gyakorlatra, hogy a közösséget, a társadalmat bevonják a döntésbe, számítva anyagi pártfogására, a gyûjtésre is. A vendégkönyvi bejegyzések, újságcikkek, olvasói vélemények azt mutatták, hogy a közönség figyelemmel kísérte a kiállítást és több esetben helyes kritikával illette a valóban álmagyarkodó, szájbarágó, naiv, vagy pamfletnek is beillô munkákat. Volt itt minden: elcsépelt közhelyek, mesélô képek sora (kunhalom, csikós, Hungária, csillag, fáklya), turul szellem és ôsmagyarkodás. Az átgondoltabb pályatervek tisztelegtek a kálvinista Róma elôtt, felvonultatták a fônix-kakas jelképeket és a város történelmével kapcsolatos nagy férfiak (Bethlen, Báthori, Kossuth) alakját. A legszebb tervek életfa motívumot és fônix, nap jelképeket vonultattak fel. A zsûri a Mihály Árpád - Seres János - Szórádi Zsigmond, valamint Lantos Györgyi - Máté István - Szemerey Márta team három pályatervét díjazta, megvalósításra egyik sem volt igazán elfogadható. Magát a helyet is vitatta a zsûri és a fôépítészi kollégium, pár év múlva azonban ugyanide, a Petôfi térre írtak ki ismét pályázatot.

A szabadság és függetlenség debreceni emlékmû ötlete elaludt. Az 1990-es választás után az új önkormányzat nem érezte igazán magáénak az ügyet, s nem látott garanciát társadalmi adakozásra. Új igények érkeztek be: a lerombolt emlékmûvek raktározása, régi szobrok visszaállítása, vagy restaurálása, II. világháborús emlékmû felállítása. Kiderült, hogy azok a helyszínek, amelyeken a 30-as, 40-es években, de még a 60-as években is megvalósultak szobrok, ma már nem alkalmasak, szûkek. Pl.: az Egyetem sugárúton már nem lehet tengelyben álló oszlopot, szoborcsoportot elhelyezni, a közlekedés nem engedi. Alig maradt alkalmas tér, ezért került sor 1994-ben ismét a Petôfi térre. Innen a Köztemetôbe került a szovjet repülôs emlékmû, s az elnyúló park (amelyen már csak Medgyessy Ferenc Petôfi-je áll) kínál lehetôséget. 1993 ôszén a Kegyelet Alapítvány kuratóriuma kérésére a város önkormányzata ide írta ki a II. világháború debreceni áldozatainak emlékmû pályázatát. Okulva az 1989-90-es pályázatból, szûkítették a résztvevôk körét: hat mûvészt hívtak meg. Az elsô forduló után E. Lakatos Arankától és Kô Páltól kértek újabb modellt, akik egy-egy társsal, Gyôrfi Sándor szobrásszal, illetve Novák István építésszel nyújtották be a második modellt. A közszemlére kitett pályamunkák közepesen érdekelték a közönséget. Az infláció, a közelgô, ill. már folyamatos választások minden energiát lekötöttek. A leköszönô városi önkormányzat már nem döntött, nem dönthetett az emlékmû ügyében 1994 ôszén.

Nagy kár, hogy Debrecen városa akkor sem állít emléket "temetetlen halottainak", az elhurcoltaknak, hôsi halottaknak, az életben maradt, de testileg, lelkileg megnyomorított áldozatoknak, amikor lehetne, ötven évvel a II. világháború befejezése után! Az ország falvai, városai már 6-8 éve folyamatosan megemlékeznek hôseikrôl, jobban mondva áldozataikról, akik nem önként, de parancsra vonultak hadba, a biztos halálba. Igaz, élénk viták kísérik a felállított emlékmûveket, hiszen van köztük jócskán hatásvadászó, túl direkt elôírásra készült, félresikerült alkotás is. Ennek elkerülése adhat mentséget egy rövid gondolkodásra, érlelésre. Remélhetôleg a végére érünk egy tisztulási folyamatnak, amely során a társadalom rájön, hogy jobban meg kell becsülnie az értékeket (mert hiszen a kulturált "lebontás", tereprendezés is sokba kerül, hát még a rongálással járó döntögetés), s igazi értékre szabad csak áldozni.

Az emlékmûvek tervezésekor fokozottan kell érvényesülnie az új szellemnek, a demokratizmusnak. Az emlékmû csak akkor valósulhat meg, ha igazi, széleskörû társadalmi igény van rá és az egyrészt véleményezéssel, másrészt gyûjtéssel megerôsödik. Csak olyan emlékmû töltheti be a fent vázolt célt, amely kellôen eszményített, kiváló alkotás, évszázadok múlva is sûrítve ad hírt jelenünkrôl és múltunkról, és méltó környezetben áll, nem kell tíz, - ötven, - száz év múlva áthelyezni, lebontani. Mindent alaposan át kell gondolni, hogy unokáink is lássák és jó szívvel nézzék kôbe, bronzba álmodott elképzelésünket a jövôt formáló múltról és jelenrôl.

Irodalom

Kaplonyi György: Debreceni ércemberek, márvány névjegyek (Debr. 1943)

Balogh István: Izsó Miklós és a Csokonai szobor, Mûv. Tört. Ért. 1953. 1-2. sz. 99-104.

Sz. Kürti Katalin: Köztéri szobrok és épületdíszítô alkotások Debrecenben és Hajdú-Biharban (Debr. 1977)

Uô: Történelmi visszatekintés egy készülô debreceni emlékmû tervezésekor, Mûvészet, 1990. 2. sz. 6-11.

Uô: Szemtôl-szemben Medgyessy (Bp. 1983)

Monumentumok az elsô világháborúból (Bp. 1985) Szerk. Kovács Ákos

Wehner Tibor: Köztéri szobraink (Bp. 1986)

Uô: A hazugság emlékmûvei (a Debrecenben elhangzott elôadás), Új Forrás, 1990. 4. sz. 104-110.

NN: Emlékmûvek Magyarországon (a konferenciáról), Múzeumi Hírlevél, 1990. 5. sz. 24-25.

Sz. Kürti Katalin: Habent sua fata..., Egyetemi Élet, 1989. december 8.

Boros Géza: Függô I.-II. Debrecen függetlenségi emlékmû-pályázatáról, Új Mûvészet, 1992. 10. sz. 74-78.

Cikkek, olvasói levelek a szobordöntésekrôl: Úton c. lap 1991. márc. 29-i, ápr. 5-i, június 22-i, a Hajdú-Bihari Napló március 21-i, márc. 31-i, ápr. 7-i, 1991. jún. 1-i. számaiban.

Hírek a függetlenségi emlékmû-pályázatról a HB. Napló 1991. ápr. 5-i és 11-i számaiban.


Az eredeti HTML-változata; (07:43, Október 16, 1995)