Niederhauser Emil

A magyar történelem kelet-európai kontextusa*

Már a cím is viszolygást kelt manapság, amikor mindenki Közép-Európát hordja az ajkán. Kelet-Európa ebben a felfogásban a szovjet uralom megideologizálása, tehát elvetendô. A pártállam idején azt szoktam mondogatni hallgatóimnak: Kelet-Európa nem azért van, mert szocializmus van, hanem a szocializmus éppen azért olyan, amilyen, mert Kelet-Európában jött létre. Most már arra is lehet gondolni, hogy éppen ezért jött létre. Az Európán kívüli szocializmusok mind még sokkal elmaradottabb országokban gyôztek.

De térjünk vissza szakmánkhoz. Felfogásomban Kelet-Európa három alrégióra oszlik. Az egyik a tulajdonképpeni, ez az európai Oroszország. A másik Dél-Kelet-Európa, ez manapság nálunk is használható terminus, már csak azért is, hogy elkülönüljünk tôle. Arra nem szeretünk gondolni, hogy a német felfogás szerint Magyarország is ehhez a Dél-Kelet-Európához tartozik. Az én felfogásomban persze nem, hanem a középkori földrajz fogalmaiban gondolkodva, Lengyelországgal, Csehországgal, Horvátországgal és a balti területtel ahhoz az alrégióhoz tartozik, amelyet a legszívesebben Nyugat-Kelet-Európának neveznék, ahogy ezt már 1988-ban megtettem, persze annak tudatában, hogy ez az elnevezés lehetetlen.

Az egész terület hosszú évszázadokon keresztül Európa perifériájához tartozott, hogy most én is egy divatos szót használjak. Talán nem olyan divatos, mint a Közép-Európa, de alkalmasint hasznosabb. Kelet-Európa egyes országai csak fokozatosan kerültek be az európai köztudatba. Persze, arra is lehet gondolni, hogy a periféria-minôsítés éppen a kezdeti korszakban nem olyan egyértelmû, hiszen itt volt Bizánc, egy fél évezreden át a legnagyobb és legfejlettebb hatalom, de errôl többnyire el szoktunk feledkezni.

Magyarország elsôsorban azért tartozott Nyugat-Kelet-Európához, mert a nyugati kereszténységet vette fel, mint az egész alrégió. De elôbb volt egy olyan évszázad, a kalandozások kora, amelyben a magyar törzsek még igazán a nomád Kelet-Európát képviselték, idôben majdnem középen az avarok és a mongolok között. A megoldást, az eltûnés elkerülését éppen a kereszténység felvétele jelentette. A nyugatié, amellyel Magyarország a többi ide tartozó országgal együtt valahol a középkor derekán -- a baltiak néhány évszázados késéssel -- az Occidenshez közeledett.

Ennek a közeledésnek idôvel meg is volt az a haszna, hogy az európai feudalizmus technikai és termelési újdonságai itt is elterjedtek, az említett országokban egyaránt, s ez az alrégió megkezdte a felzárkózást a Nyugathoz. Onnan, persze elsôsorban Németországból érkezô telepesek hozták magukkal ezeket a vívmányokat, jure teutonico telepítettek új falvakat és városokat. Oroszország és a Balkán kimaradt ebbôl a változásból. Nemcsak a német jog terjedt el, hanem a politikai szervezkedés új formája, a rendiség, elôször alighanem a papság különült el így, ôt követték a nemesek, majd a polgárok. Egészen a nyugati mintára ment ez, Csehországban különösen a huszita korszak segítette ezt elô, ahol a papság egy idôre még ki is maradt a szervezetbôl, de az uralkodó és a rendi országgyûlés kettôssége mindenfelé meghonosodott. Horvátország hamarosan a magyar társországává lett, belsô fejlôdése teljesen a magyarhoz idomult, de a többi területen is hasonló változások mentek végbe, a Német Lovagrend révén még a Baltikumban is. Sôt, a litván nagyfejedelemség területi terjeszkedésével az eredeti Rusz területeinek egy része is bekapcsolódott a nyugat-kelet-európai fejlôdésbe, a késôbbi ukrán és belorusz területek, késôbbi nemzeti különállásukat éppen ennek a körülménynek köszönhették.

Csehország nagyon hamar a német-római birodalom részévé vált, a másik kettô, a magyar-horvát és a lengyel-litván állam viszont európai nagyhatalom volt, amellyel nyugaton is számoltak. A magyar-horvát és a lengyel-litván analógia abban is folytatódott, hogy mindkettô az akkori szokásoknak megfelelôen hódító politikát folytatott, a lengyelek a Baltikum és Oroszország irányában, a magyarok elsôsorban a Balkán felé, ahol jó ideig Bizánccal vetélkedhettek, mígnem ezt az oszmánok váltották fel, s ezzel a hódításoknak is vége szakadt. Az orosz irányban történô hódításoknak nem sok eredménye volt, hacsak nem az, hogy Halics, idôvel a lengyel-litván államhoz kerülvén, de már korábban is, Oroszországon belül egy magyar-cseh-lengyel típusú fejlôdés csíráit hordta magában. Oroszországban azonban sem ez, sem a novgorodi-pszkovi típusú városállami fejlôdés nem bontakozhatott ki a moszkvai despotizmussal szemben.

A korai újkorban nagy változások történtek. Nyugat-Kelet-Európa a nyugati világ nyersanyagkivivô perifériája lett, most már mindenképpen periféria. Mindaz, amit majorsági gazdálkodás és második jobbágyság néven ismerünk, az alrégió egyéb területein is megmutatkozott. A másik két alrégió ebbôl kimaradt, a keleti típusú feudalizmus folytatódott, a második helyett megmaradt az elsô jobbágyság.

De volt egy jóval jelentôsebb mozzanat, amely megint Kelet-Európa egysége felé mutatott, az, hogy itt négy soknemzetiségû birodalom alakult ki, a Habsburg, a lengyel-litván, az orosz és az oszmán. Ez a négy magába foglalta egész Kelet-Európát. Az az egész régióra korábban is jellemzô vonás, hogy itt sokféle etnikum lakott, most további impulzusokat kapott. A középkorban ez még kevéssé volt érzékehetô, a terület zömét szlávok lakták, és az ô differenciálódásuk ekkor éppen csak megindult, az államalakulások persze elômozdították ezt a fejlôdést. A négy birodalom közül három bizonyos mértékig tudomásul is vette ezt a soknemzetiségû összetételt. A Habsburg-birodalom azzal, hogy a meglévô rendiséget kénytelen-kelletlen elismerte, felülrôl abszolutizmust erôltetett, de a vele szemben álló rendeket nem tudta kiküszöbölni. És ezzel legalább is a magyar, a cseh, a horvát etnikum különállását elismerte, tudomásul vette, ha a többieket nem is, hiszen nem voltak rendi képviselôik.

Valami hasonló ment végbe a lengyel-litván államban, ahol a litván rendek különállását az állam még nevében is elismerte, hiszen Rzecz Pospolitának nevezte magát, s ezt inkább az angolszász értelemben Common-wealthnek kell érteni, mint res publicának. A milletek, a nem-muszlim vallási közösségek létének a formájában még az oszmán birodalom is számolt ezzel a különállással. Csak az orosz állam volt ettôl eltérô, mert a nem-oroszokról nem vett tudomást.

Magyarország voltaképpen kettô, a Habsburg és az oszmán hatalom közt megosztva helyezkedett el. Más képlet ez, mint a lengyeleké, akik megtartották nagyhatalmi állásukat még két évszázadon keresztül. De más, mint a cseheké is, akik 1620 után rendi önállóságuk jelentôs ismérveit elvesztették, ha nem is teljesen, ahogy a közhiedelem tartja. A cseh országgyûlés 1620 után is megszavazhatta az adókat és törvényeket hozhatott. Magyarország egy része a Habsburgokhoz került. Régi jó magyar hagyomány ebben nemzeti szerencsétlenséget látni. Ez a pártállam idején is olyan diadalmas felfogás elfeledkezik arról, hogy ez az odatartozás egyúttal a magyar államiság fennmaradását is jelentette, az igényt az egész középkori Magyarországra. Meg azt is, hogy ennek révén maradt meg Nyugat-Kelet-Európán belül, a Nyugat közelében, attól elismerten. Persze Erdély sem került egészében Dél-Kelet-Európához, ahhoz a korábbi fejlôdés tényezôi túlságosan erôsek maradtak. Csak a hódoltsági terület süppedt bele a Balkánba. Ez persze csak átmeneti állapot volt, nem végleges leszakadás, nem ötszáz évig tartott, mint a balkáni népek esetében. Itt el lehet gondolkodni azon, hogy a Habsburgokhoz való tartozás nélkül esetleg itt is fél ezredévig tart a hódoltság, minden ismeretes következményével együtt.

A zûrzavar két évszázada tovább mélyítette az etnikai tarkaságot, nagy változásokat hozott az etnikai összetételben. És ami a fô, ez a tarkaság területileg is kibontakozott, vegyes települtséggel, és szociálisan is azzal, hogy a földesúr, a jobbágy meg a városi polgár három különbözô etnikumhoz tartozott, s néhány tucat kilométerrel arrébb netán még egy negyedikhez vagy ötödikhez.

Egy szót kell még szólni a két évszázad egyik fontos mozzanatáról, a reformációról. A keleti egyház, néhány bátortalan kezdeménytôl eltekintve, nem ismerte ezt a jelenséget, csak a nyugati egyház területén terjedt el. Nyugat-Kelet-Európát viszont egészében magával ragadta, még a lengyeleket, a balti népeket is. A reformáció, és rá válaszként a katolikus reform, amelyet sok évszázad történetírása ellenreformációnak nevezett, az anyanyelv elôretörésében, a kultúrában, a mentalitásban ismét számos olyan vonást hozott magával, amely ezt az alrégiót a Nyugathoz közelítette. A másik két alrégióban addig is a latin helyett a görög és az ószláv uralkodott, s ezen mi sem változott, pedig ekkorra már az ószláv is ugyanolyan holt nyelv volt, mint nyugatabbra a latin.

A 18. század a Balkán kivételével a konszolidáció nagy korszaka volt, a hosszú háborús szakasz után, amelybôl az oszmánok jelenléte révén a lengyel-litván meg az orosz állam éppúgy részesült, mint a Habsburgoké. Háborúk persze továbbra is akadtak szép számban, csak valahogy civilizáltabbak is voltak, mint korábban, hiszen az oszmánok most már csak védekezôben voltak. A háborús korszak marginális rétegeit felszámolták, a század nagy reformjai a Habsburg-birodalomban és Oroszországban egyaránt elôkészítették a modern korszakot. A felvilágosult abszolutizmus, az európai periféria jelensége Portugáliától az itáliai félszigeten és a két említett birodalmon keresztül fel egészen Skandináviáig, néhány kivételes uralkodói egyéniség mûködését is beleszámítva, a kor akkor legmodernebb eszméit átvéve segítette hozzá a perifériát a következô korszak nagy változásaihoz. Az oszmánok kiûzése Magyarországról, Mária Terézia és II. József reformjai nálunk is ezt a konszolidációt segítették elô. Igaz, a tarka etnikai öszszetétel a nagy telepítések révén még csak fokozódott.

A francia forradalommal Kelet-Európa történetében is új korszak kezdôdött el, a polgári rend kialakulásának a korszaka. Ezen a területen ez sajátos módon került elô, a nemzeti megújulás formájában. A lengyel-litván állam eltûnt, mert túl késôn kezdett hozzá a reformokhoz, felvilágosult abszolutizmus helyett itt éppenséggel a rendiség túlsúlya hatalmasodott el, a belülrôl meggyengült országot a szomszédok a század végére teljesen felosztották. A négy soknemzetiségû birodalomból már csak három maradt. Ezeken belül azonban most már azok az etnikumok is jelentkeztek, amelyekrôl addig a hatalmon lévôk tudomást sem vettek.

Az értelmiség forradalma volt ez, ha úgy tetszik. Az értelmiség, egy maroknyi ember sok esetben, felfedezte, hogy a nemzet, amely kezdettôl létezik, most éppen alszik, és fel kell ébreszteni, mielôtt örökre elaludna és eltûnne. A korszakban is sokhelyütt már ébresztôknek nevezték ôket. Két mozzanatot emeltek ki az ébresztés érdekében, a nyelvet és a történelmet. Az irodalmi nyelv megteremtése volt talán a legfontosabb mozdító, mert amelyik etnikumnak nem alakult ki az elfogadott irodalmi nyelve, az nem is vált nemzetté. A nemzeti történelem is fontos volt. Ahol megvolt az a feudális elit, vagy uralkodó osztály, amely "csinálta'' a történelmet, ott ez a nemzeti történelem eléggé közel is állt a történeti valósághoz. Ahol ez az elit hiányzott, mert eltûnt, vagy nem is volt meg soha, ott a mítoszoknak termett tág terük.

A nemzeti megújulás ezzel a két mozzanattal elôbb kulturális szakaszon ment keresztül, s ezt követte, azzal egybefonódott esetleg a politikai szakasz: a nyelvet a közéletben is érvényesíteni kell, hivatalos fórumokon, a közigazgatásban -- ez vezet el a területi autonómia, majd a teljes önállóság igényéig.

Mindez egy magyar számára eléggé különösen hangzik. Hogyan illeszkedik be itt a magyar fejlôdés a kelet-európai kontextusba? A magyar történeti felfogás nem ismeri ezt a fogalmat, a történetírás a reformkor és 48 bûvöletében megfeledkezett arról, amire az irodalomtörténészek felfigyeltek, a testôrírókkal kezdôdô új jelenségre, a jakobinus összeesküvést is csak epizódnak tekintette, hol dicsôségesnek, hol kényelmetlennek. Holott a testôríróktól 1848-ig tartó ív ennek a nemzeti megújulásnak sajátos magyar formája. Éppen a Habsburg-birodalomhoz való tartozás, a rendi különállás fennmaradása fedte el a fejlôdés szerves egészét.

A korábbi fejlôdésnek egy mozzanatához kell még visszatérnünk, a hungarus-kérdéshez. 1789 elôtt mindenki, aki Magyarországon élt, hungarusnak számított, s a felsôbb körökben annak is tartotta magát, attól függetlenül, hogy milyen nyelven beszélt. Pontosan ugyanezt láthatjuk a lengyeleknél is, ahol ismert a mondás: gente Lithuanus, natione Polonus, a polonus tehát ugyanolyan szerepet játszik, mint nálunk a hungarus. Voltaképpen hasonló a bohemicus vagy inkább Böhmisch, amely ugyancsak egyaránt jelenthet csehet vagy csehországi németet. A nemzeti megújulás éppen oda vezetett, hogy ezek az egy-egy országhoz tapadó megjelölések már a szó modern értelmében nemzeti jelentést kaptak. Így lett etnikailag is magyarrá a hungarus nemes, még ha olykor nehezére is esett ez a tatár idióma. A reformkorhoz még azt is hozzá kell tennünk, amire nehezebb másoknál analógiát találni, hogy ez a korszak a társadalmi és gazdasági problémákat is nagy súllyal vetette fel, szemben másokkal, ahol a nyelv és a nemzet minden egyéb kérdést a háttérbe szorított.

Nyilvánvaló, hogy a nemzeti megújulás fogalma a lengyelek számára is idegen, mert hiszen a meglévô és éppen felosztott nemesi nemzetnek miért kellene megújulnia. De épp úgy idegen az oroszok számára is, nem mintha az irodalmi nyelv létrehozása nem jelentett volna itt is komoly teendôt. De hát az orosz volt az egyetlen itt Kelet-Európában a 19. század elsô felében, akinek a nemzeti függetlenség nem okozott problémát. A parasztnak biztosan nem, s a nemesnek sem. Társadalmi téren lett volna teendô, hiszen itt a 18. századi jobbágyreformok elmaradtak, s az értelmiség elég sokat gyötrôdött is miatta, de hát nem volt olyan politikai fórum, mint a magyar rendi országgyûlés, ahol a kérdéseket meg lehetett volna tárgyalni. A nem oroszok nemzeti mozgalmai még létre sem jöttek, mint a Baltikumban, vagy nem kellett tudomásul venni, mint az ukránokét (egyébként Galíciában), hiszen azok csak kisoroszok, tehát oroszok. A beloruszok végképp nem jelentettek problémát, se a többiek, törökök meg egyéb ázsiai nációk, ôket "másfajúaknak'' nevezték s akkor már nincs is velük gond.

Az ottomán birodalomnak a 19. század során azért nem kellett gondolkodnia nem-török nemzetei sorsán, mert azok elôbb vagy utóbb felszabadultak, többnyire idegen segítséggel persze, s külhonból származó uralkodókkal. Itt jöttek létre elôször nemzetállamok, s ezek eleinte valóban azok is voltak, ameddig a területük eléggé kicsiny volt ahhoz, hogy a nemzettársakkal együtt más etnikumot nem kellett magukba zárniuk. A szokottnál késôbben jövô bolgárok már találkozhattak volna a nemzetiségi kérdéssel az ottmaradt törökök képében, ha hajlandók lettek volna errôl tudomást venni.

A Habsburg monarchiában a 19. század elsô felében még a rendi különállás dívott, de a bécsi kormányzat mintha már felfigyelt volna egyéb szláv nemzetekre is. Jernej Kopitar, a bécsi udvari könyvtár igazgatója szlovén származású volt, és Bécs kezdett már ekkor a szlavisztika egyik központjává válni. Akár volt rendi szervezetük, akár nem, a Monarchia népei, pontosabban a vezetô elitek, értelmiségiek is, ezen a kereten belül találták meg a helyüket, még akkor is, ha sokat berzenkedtek ellene. Az 1848-as forradalom idején is általában ragaszkodtak a meglévô keretekhez, ahogy ezt Palacký 1848 áprilisában megfogalmazta. Voltaképpen még a magyarok is, és csak sok körülmény összejátszása miatt lépett az elit egy része a függetlenség útjára.

A század második fele a Balkán kivételével a modernizáció szakaszába lépett, elôbb vagy utóbb, több vagy kevesebb sikerrel, de a korszerû gazdasági és társadalmi rend kialakulóban volt. A Habsburg monarchiában ezt a neoabszolutizmus kezdte meg, sokféle kísérletezés után az 1867-es kiegyezés teremtette meg a politikai formákat is, a parlamentarizmust, a felelôs kormányt, sôt már kormányokat, a pártokkal, sajtóval és mindennel együtt, ami ezzel jár. Elvben ezek a parlamentáris formák a Balkánon is kialakultak, a gyakorlatban persze egyfajta íratlan abszolutizmus uralkodott, még ha a belga alkotmány is volt a legtöbb helyen a minta. Oroszország, pontosabban a kormányzó elit pedig öntudatosan volt abszolutista, és az 1905-ös forradalom is csak a díszleteken változtatott, érdemben nem sokat.

A valóságban tehát az Osztrák-Magyar Monarchia volt az egyetlen igazán korszerû állam. Az az állam, amelynek évszázados hagyománya volt az etnikai sokszínûség elismerésében. Nyugati felében az 1867-es decemberi alkotmány forma szerint is kimondta a népfajok, vagyis a nemzetek egyenjogúságát, szinte pontosan ugyanazokkal a szavakkal, mint már az 1860-as Októberi Diploma. Keleti felében, azaz Magyarországon a horvátok különállását törvényben is elismerték, és még abban az évben, 1868-ban a nemzetek egyenjogúságát is, persze az egységes magyar politikai nemzet keretein belül. Ez voltaképpen ugyanaz volt, amit a francia alkotmány is meghirdetett az egy és oszthatatlan Franciaországgal, csakhogy ez utóbbitól kevesebben merték rossz néven venni.

Egy kérdésre kell még kitérni, az asszimilációra. A Balkánon nem volt érdekes, éppen azért, mert zömmel csakugyan nemzetállamok voltak. Oroszországban sem, mert a nem oroszok annyira hátrányos helyzetben voltak, hogy erre nem is gondolhattak, a zsidók asszimilációját a rendszer szigorúan tiltotta. Csak orosz-lengyel területen került erre sor, de sajátos módon itt a zsidók és a németek nem orosszá asszimilálódtak, az elôbbiek nem is tehették volna, hanem lengyellé. A Monarchia nyugati felében is ritkább volt, a tartományok politikai különállása majdnem nemzeti területeket is jelentett. A cseh tartományokban pedig, különösen a városokban az asszimiláció kétirányú volt, csehbôl németté és németbôl csehvé, Bécsben a csehekbôl lettek németek, Prágában a németekbôl csehek.

Magyarország megint sajátos helyzetben volt. A kormányzat megpróbálkozott az erôszakos asszimilációval, de ez csak ellenállást váltott ki, ahogy az mindenütt lenni szokott. Ezen túlmenôen azonban létezett egyfajta természetes asszimiláció is, a modern társadalom velejárójaként. egyértelmû volt, hogy aki komoly karriert akar csinálni, annak magyarrá kell lennie, a legjobb, ha a nevét is megmagyarosítja. Éppen a polgári fejlôdésben legelôrehaladottabb etnikumok, a zsidók, németek, kisebb részben a szlovákok voltak hajlandók az asszimilációra, s ez általában végleges volt. A világháború elôtt a románoknak csak 15 %-a tudott egyáltalában magyarul.

Az elsô világháború után nagy szerepcsere játszódott le, akik addig felül voltak, most alulra kerültek, nemzeti, sôt bizonyos értelemben társadalmi vonatkozásban is. Oroszország modern szovjet formájában mintegy kiesett Európából, elszigetelték, még inkább elszigetelte saját magát. A Monarchia, mint nagyhatalom helyére számos kis- vagy középhatalom került, s ezt tudomásul is vették, csak a lengyelek, az újonnan meglelt államiság igézetében próbálkoztak azzal, hogy nagyhatalom-számba vegyék ôket.

A soknemzetiségû Monarchia helyén "nemzeti'' államok jöttek létre. Kettô közülük még nevében is ott viselte soknemzetiségû összetételét, Csehszlovákia és a Szerbek, Horvátok és Szlovének Királysága, ahogy Jugoszláviát tíz évig hivatalosan nevezték. Megismételték a Monarchia minden hibáját, annak egyetlen elônye nélkül. Mindegyik soknemzetiségû volt, míg Ausztria és Magyarország a legkevésbé. De nemzeti kisebbsége mindegyiknek volt, és nemzettársai más országban is, ha nem is olyan arányokban, mint a magyarok vagy az osztrákok esetében, akik a csehszlovákiai németeket amúgy sem tekintették osztrákoknak, s csak Dél-Tirol elcsatolását fájlalták.

A nagy- vagy középhatalmi ábrándok fölött ott volt a valóság: ahogy az elôzô században a balkáni államok a nagyhatalmaktól voltak függô viszonyban, most valamennyire ez a sors várt. Történeti sorrendben a franciák, az olaszok és végül a németek szerezték meg a befolyást. Az utóbbi változat 1938-tól kezdve nagyarányú területi változásokra is vezetett, Ausztria és Csehszlovákia eltûnt, a balti államok is, Magyarország területeket szerzett vissza, Románia területeket vesztett, Jugoszlávia felbomlott. A területi változások újabb ellenségeskedést és revánsvágyat szültek, a soknemzetiségû összetétel megint megmaradt. A legnehezebb sors az ismét eltûnt Lengyelországnak jutott.

1945 után Görögország kivételével (az is csak az angolszász támogatás révén) az egész terület szovjet uralom alá került. Különbségek már alig adódtak ezen belül. Ahogy láttuk, Oroszország csak késôn lépett a modernizáció útjára. A szovjet korszak ott egy újabb modernizációs kísérletet jelentett, de alacsonyabb szintrôl indulva, mint amit Nyugat-Kelet-Európa addig elért. Most viszont ezt az alrégiót is erre a szintre süllyesztették le, hogy onnan kiindulva építsék fel a szép új világot. Azt hiszem, nem kell elmondanom a pártállami korszak sajátságait, hiszen ezt mindnyájan végigéltük, még nem egészen történelem számunkra. Talán csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy a nagy internacionalizmuson belül egyrészt illett a nemzeti sajátosságokat hangoztatni, ahogy ez a Szovjetunión belül is megtörtént, és népi együttesek és önkényesen megszabott haladó hagyományok formájában meg is valósult. Emellett azonban a korábbi nacionalizmus is, módosított formában, tovább élhetett. Csak történetszemléleti kérdésekre utalok. A lengyelek hosszú ideje utálták a németeket, a felosztás miatt, sok egyéb okból. Ezt most továbbra is kiélhették, már csak azért is, mert az oroszokat nyíltan nem utálhatták. A németek viszont, hála a Szövetségi Köztársaság létének, a Nyugatot jelentették, s így indokolt volt szidalmazni ôket. A bolgárok ôsellenségei Bizánc, a szerbek és az oszmánok voltak, most ki lehetett dolgozni egy olyan történeti vonulatot, amelyben ezt a szerepet megtarthatták, hiszen a jelenben a renegát Jugoszlávia és két NATO-tagállam képviselte ôket. Magyar vonatkozásban is nyilvánvaló az analógia: a pártállam átvette a régi történetírás kuruc vonulatát, s azt feszítette a végletekig, a nemzeti függetlenséget emlegette, amikor az éppen hiányzott, és még a horvát Jella\xf0 iæot is lehetett szidni, hiszen közben Titóra illett gondolni. A nagy testvériség és barátság alatt és mögött megmaradtak a régi animózitások.

1989-ben a rendszer bomlásában Magyarországnak is volt szerepe, de nyilván attól, hogy az NDK-állampolgárokat kiengedték Ausztriába, még nem dôlt volna össze a rendszer. Az 1989-91 közt végiggyûrûzô és mára sem befejezett változás nyomán az addig elnyomott, vagy éppenséggel torz irányban ápolt ellentétek most egyszerre felszínre törtek. Csehszlovákia és Jugoszlávia megint egyszer felbomlott, a kishatalmak száma megugrott, és most megint lehet azon gondolkodni, hogy melyik nagyhatalom játssza majd itt az arbiter szerepét. Pillanatnyilag úgy tûnik, ezt Németországtól majd csak esetleg Oroszország fogja elvitatni. A kelet-európai örökség, a civil társadalom gyenge volta, az autoritárius hagyományok még erôsek. A mából visszatekintve úgy tûnik, hogy még mindig a felvilágosult abszolutizmus volt a legmegfelelôbb államforma, a szovjet rendszer, amely lényegében véve ezt folytatta, azért is bukott el, mert nem volt eléggé felvilágosult.

Talán sikerült emlékeztetnem a magyar fejlôdés néhány kelet-európai párhuzamára. A 20. század lezáródása után visszatekintve változatlanul úgy látom, hogy az a bizonyos Nyugat-Kelet-Európa Kelet-Európa nyugati alrégiója. Lehet, hogy 200 év múlva úgy tûnik, hogy Nyugat-Európa keleti alrégiója. De a történész ne jósoljon.


* Díszdoktori elôadás a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, 1995. június 24-én


Az eredeti HTML-változata; (07:44, Október 16, 1995)