Nagy Zoltán

Tiltakozás a létszámleépítés ellen*

Tisztelt Tiltakozó Nagygyûlés!

Azért jeleztük néhány rektortársammal az elmúlt hetek drámaian felgyorsuló eseményeinek hatására Kiss Papp László elnök úrnak, hogy a felsõoktatási érdekképviseletet nem hagytuk magára, mert egyre megdöbbentõbb fordulatokat vett valami, amirõl mégiscsak reméltük, hogy -- legalábbis ekkora pörölycsapás formájában és ekkora öncsonkolást elrendelõ mértékben -- nem fog bekövetkezni.

Adatszerûen: a Kossuth Lajos Tudományegyetemrõl -- május 31-i lejelentési kötelezettséggel, július 28-i nevesítési kötelezettséggel, augusztus 31-én kézbe adott felmentésekkel -- elbocsátandó három híján száz oktató és 174 nem oktató alkalmazott, összesen 271 dolgozó. Elõbbi leépítés mértéke 16%, utóbbié 20%.

Azért döntöttem úgy, hogy ma szólnom kell, mert félelmetes és elképesztõ érzéketlenséggel ez mégis bekövetkezett.

Konkrétan: Szabó Tamás helyettes államtitkár 1995. május 22-i keltezésû, az egyetemre tegnap megérkezett levele, mögötte a március 22-i és május 19-i kormányhatározatokkal.

Azért merészelek szót emelni a "modernizáció"-nak nevezett horizonttalanító lecsapás ellen, mert munkámban következetesen a modernizáció és a korszerûsítés elvei vezérelnek -- meglehet megõrzésre érdemes tradícióink és értékeink megóvása mellett.

A jelen körülmények között a megszólalás az, ami intézményvezetõi kötelesség, és felsõoktatás-lelkiismereti kényszer, valamint személyesen is, az események bénító hatása alatt is, erkölcsi parancs; aminek viszont értelmét kellene adnom, az számomra értelmezhetetlen.

Konkrétan: nem tudom,

Ilyen sok mindenre kellene választ adnom, és nem tudok. Nem vigasztal, hogy sok mindenki ennél is sokkal több mindent -- nem tud. És nem érdekelnek a nehéz folyamatok évtizedes eredményeit amatõr könnyedséggel évtizedekre viszszavetõ folyamat-manipulátoroktól tanulható leckék, mert nem akarok ezek szerint élni.

Meglehet, sok minden értelmezhetetlen számomra, és képtelen világban abszurd a kínálkozó morál. Valamit viszont biztosan tudok: hogy a tévedés, a torzulás, amibõl mindez következik, szemléletbeli. Van ugyanis egy szemlélet, mely szisztematikusan lejáratja a -- kétségkívül -- hibákkal is, nehézségekkel is, hatékonysági gondokkal is küszködõ felsõoktatást. Ez a lejárató szemlélet rendszerint tudni véli, mi az, "amirõl a felsõoktatás nem akar beszélni", ezért hát, úgymond, neki kell beszélnie róla. Akkor hadd beszéljek most én róla.

Az 1. számú téveszme (konkrétan): "A felsõoktatás nem akarja növelni a hallgatói létszámot".

A válasz így kezdõdhet: nem akarja növelni a létszámot ott, ahol nem férnek be a hallgatók a tantermekbe, laborokba, könyvtárakba; ahol nem tud felvenni, mert nincs társadalmi igény vagy nincs jelentkezõ. Tény viszont, hogy országosan a hallgatói létszám az utóbbi 4 évben 50%-kal nõtt, míg az oktatói létszám valójában csökkent. (Lásd a Rektori Konferencia elsõ, áprilisi tiltakozó nyilatkozatát.) A létszámleépítési gyászos história történéseiben elbeszélt válasz pedig így kezdõdik: nem igaz, hogy a felsõoktatás nem akarja növelni a hallgatói létszámot, hiszen a Magyar Rektori Konferencia egyhangúlag arra szavazott, hogy hallgatói létszámemeléssel és nem oktatói-dolgozói létszámleépítéssel kíván a helyzetre reagálni.

A 2. számú téveszme, mely bennfentes változat az 1. számú átlagosan jól értesült változatra: "A felsõoktatás nem akar elmozdulni az elitképzéstõl a tömegképzés irányába".

Válasz: mert a jelenleg befogadott tömegeknél nagyobb tömegeket a legtöbb esetben nem tud fejlesztés nélkül befogadni; mert nincsenek meg a minõségi képzés és a tömegképzés közti kényes egyensúlyozás feltételei. És itt egy intelmet kell megfogalmaznom: ne szorítsuk a felsõoktatást a minõség feladására, mert az a magyar mûvelõdés nagy múltjának megtagadásával és jövõjének eljellegtelenítésével járna. A létszámleépítési válasz pedig ez: a felsõoktatás nem fog tudni továbbmozdulni a tömegképzés irányába, ha ez a leépítés megvalósul, mert nem lesz kikkel.

A 3. számú téveszme tünetdiagnózisként helyes, viszont szelektív halláson alapul: "A magyar felsõoktatás csak sír, de nem akar áldozatot hozni".

Hadd hozzak néhány példát a mi egyetemünkrõl: a KLTE 40 nem akadémikus egyetemi tanára közül mindössze háromnak a bruttó alapilletménye haladja meg a havi 50000 Ft-ot; a többi oktatói réteget ezek után talán nem is kell említenem; a nem oktató dolgozók pótlékokkal számított bérbeállási átlaga bruttó 24361 Ft (ez 932 fõt jelent); a két -- oktatói és nem oktató dolgozói -- kategóriában összesen 1193-an keresnek bruttó 30000 alatt és ebbõl 393-an bruttó 20000 alatt. Íme az áldozatvállalás egyik formája. A 271 fõ leépítése és bérük elvonása után ittmaradók pedig (akik majd változatlan bérért a 271 fõ munkáját is elvégzik) a "több munkáért kevesebb bért"-mozgalomba fognak bekapcsolódni. Az egyetemeket egyébként 1992 óta folyamatosan sújtották különféle egyszeri és végleges kihatású takarékossági intézkedések, zárolások, keretcsökkentések; alig valamivel a létszámintézkedés elõtt ilyen volt az úgynevezett 3%-os csomag.

A 4. számú téveszme figyelemelterelõ: "A felsõoktatás konzervatív, ellenáll a modernizációnak".

Ez a vélekedés eltereli a figyelmet arról, hogy valójában a felsõoktatási törvénymódosítást kellett volna elvégezni, és abban a felaprózott magyar felsõoktatás integrálásának törvényi garanciáit megadni; hogy az ország nehéz helyzetébõl való kilábaláshoz épphogy befektetni kellene a felsõoktatásba és a kutatásba (más országokban is ezt tették nehéz idõkben, hogy megforduljon a helyzet), és nem kivenni belõle, fõleg nem az ellehetetlenítésig mûködésbe vágó restrikciót alkalmazni; hogy a felsõoktatási törvény által húzóágazatnak tekintett felsõoktatás fejlesztésére elõírt törvényt kellene megalkotni (nem pedig ehelyett parlamenti határozattal elintézni a felsõoktatás-fejlesztést). Számos más kérdésrõl a 4. téveszme nem eltereli a figyelmet, hanem egyszerûen hallgat róluk. Például a képzés tartalmi megújulásáról, reformjairól. Így több egyetemen a kényszerrendezett képzés kötelezõen választható és választható tantárgykínálattal, oktatóválasztással, a tanszabadság egyéb formáival történõ oldásáról. Fõleg pedig arról hallgat, hogy ez korszerû, modern, és a jelenleginél is több oktatót kíván, ha komolyan vesszük.

Az 5. számú téveszme szerint: "A felsõoktatás nem akar hatékonyan mûködni".

Válasz: aki akar sem tud, mert nem hagyják autonóm módon gazdálkodni; mert a hatékonyság igazi útja az integrálódás lenne, de ahhoz hiányzanak a garanciák, és így tovább. Mellesleg: hatékonysági vizsgálat a magyar felsõoktatásról nem készült. Különféle általános helyzetképek igen, de hatékonysági vizsgálat nem.

A 6. számú hitelrontó állítás szerint: "Az egyetemeken nem dolgozik senki".

A mostani keserûséggel szólva: augusztus 31-ig még igen; az 1996-ra tervezett második létszámleépítési lépcsõig is valamennyien -- talán. Bárkinek valóban olybá tûnhet viszont, hogy már 1995. augusztus 31. elõtt sem dolgozott itt senki, ha figyelmen kívül hagyja, hogy a két szakos hallgató nem egy hallgató, hanem kettõ; hogy az oktató a szakos hallgatókon kívül más tanszékek programjaiba is áttanít; hogy szakdolgozatokat vezet; tudományos diákköri munkákat irányít; saját tudományos munkáját végzi; másokéról ír bírálatokat; közéleti feladatai, vezetõoktatói netán vezetõi feladatai vannak; fogadóórái vannak és így tovább.

A 7. számú vád: "A felsõoktatás nem törõdik a gazdaság igényeivel".

De igen, törõdik. Ezért fogalmaz így: 6200 ember elküldése a felsõoktatásból -- tõkeveszteség. Szellemi tõkeveszteség, mely számos közvetlen és közvetett módon a gazdaságnak is veszteség.

A 8. számú, jól értesült érvpáros: "Nyugati országokban is volt létszámleépítés a felsõoktatásban", "A nyugati országok helyeslik a Bokros-csomagot".

Igen, Nyugaton is volt létszámleépítés, és a szakszerû felmérésen alapuló (esetleg a normatív finanszírozási rendszerre bízott), a felsõoktatás feladatrendszere és mûködése szempontjából elfogadható mértékû létszámcsökkentéstõl mi sem zárkóznánk el. Fõleg nem, ha nálunk is a nyugati egyetemek infrastrukturális szintjérõl és bérviszonyairól beszélhetnénk. A nyugatiaknak fogalma sincs arról, mit jelentene ez a leépítési akció Magyarországon, milyen hosszú és nehéz, most "sírás"-ként leszólt fejlesztõmunka eredményeit dobjuk el. Az meg sem a nyugatiakat sem a Bokros-csomagot nem érdekli, hogy a ma eldobott szakember tegnapi költségvetési pénz terméke. Hogy ennek az elherdálásáért ki és mikor fog felelni a magyar adófizetõnek, az a jövõ titka. Megjegyzés a normatív finanszírozásról, melyre egyébként a miniszteri levél hivatkozik, amikor kéri, hogy a létszámleépítést a rendszer bevezetésének elsõ lépéseként fogjuk fel: a normatív finanszírozási rendszer bevezetésének tényérõl volt szó, de a rendszert soha nem fogadta el még hivatalosan senki; mi több, a közelmúltban arról értesültünk, hogy újabb változata most készül.

Mit tehetünk a jelen helyzetben?

Ragadjuk meg a tiltakozás minden eszközét. A Kossuth Egyetem rektora erre felhatalmazást kapott tegnap az egyetemi tanácstól, beleértve az egyetemet tolószékre ítélõ amputációra való felszólítás alkotmánybíróság elõtti megtámadását is. Ezt kell tennie a többi felsõoktatási intézménynek is. Összehangolt cselekvésre, együttes fellépésre van szükség. Mivel a kompromisszumkészség idevezetett, a rektoroknak vissza kell térniük a kiindulási ponthoz: csakis hallgatói létszámemeléssel kívánunk a helyzetre reagálni. Leghelyesebb lenne, ha a rektori konferencia az országos érdekképviselettel közös, együttes akcióban támadná meg ezt az autonómiát sértõ felsõ döntést az alkotmánybíróság elõtt.

A felsõoktatás fölötti ítélõszékbõl gyakran hangzik el még egy hiányos felfogásra való nézet: "A felsõoktatás nem termel".

Ha felsõoktatásban végzett ember mondja, egy valamit ez kétségkívül bizonyít: hogy a felsõoktatás selejtet is termel, vagyis olyan embert, aki szerint a felsõoktatásban elõállított szakember az semmi. Semmi, mert nem rugóra jár, nem benzinmeghajtású, nem árammal mûködik. E szerint a deficites felfogás szerint ugyanez a jövõ idõben is ugyanaz, vagyis semmi. Semmi tehát a magyar gyerek, aki orvos, mérnök, tanár meg a többi szeretne lenni.

Azt hiszem, a felsõoktatás a legfontosabb terméket állítja elõ: az embert, aki termel. A magyar adófizetõ polgárnak pedig netalán eszébe jut, hogy a tehetséges magyar gyerek az õ gyermeke vagy unokája, meg hogy a felsõoktatás-korosztályú fiatalságnak a jelenleginél is jóval nagyobb, 30%-os arányú továbbtanulást ígér a kormányprogram, sõt a felsõoktatás-fejlesztési kormányhatározat-tervezet is. A felsõoktatás pénze valóban az ország, az adófizetõ pénze. Elszámolással tartozunk azért, hogy hogyan gazdálkodunk vele. A felsõoktatás ugyanakkor viszont az országé, a népé. Az adófizetõ, aki elvárja, hogy a gazdaság ne omoljon össze, tisztességes, színvonalas felsõoktatásra is igényt tart a pénzéért. A pénze arra is szolgál, hogy a gyermeke, az unokája tizennyolc éves korában ne kerüljön az utcára, hanem az eddiginél is sokkal nagyobb létszámban bekerülhessen a felsõoktatásba. Ilyen körülmények között aligha terelhetõ el a figyelme felsõoktatás-ellenes klisékkel arról, hogy a felsõoktatási bérek drasztikus csökkentésével tõle meg a jövõ nemzedékektõl vonjuk meg a lehetõséget.

A betevõ mai falatért, az ország gazdasága szempontjából kétségkívül fontos megtakarítható forintokért manapság sok minden eladó. Olyan nehéz az ország helyzete, akkorák az ország vezetésének gondjai, hogy a moralistának meg kell erõsítenie a gyomrát, és mértéken felül kell döntéseket tudomásul vennie. Ez most szükséges. De minden azért talán ma sem eladó. Nem lehet eladó olyan ágazat, amely nemhogy nem vált fölöslegessé. Ebben az értelemben nincs is bajban. Ellenkezõleg, rendkívüli feladatok várnak rá, éppen a mai idõkben. A mai egy tál lencse -- vagyis az a néhány milliárd, melyre a Bokros-csomag szerint mintha csak a felsõoktatási bérekbõl lehetne szert tenni -- talán mégsem több annál az egy tál lencsénél, amely holnap már nem lesz meg. Amit a felsõoktatás jelent az országnak, az viszont a holnap, a holnapután, az azután.


* Elhangzott az 1995. május 26-i tiltakozó nagygyûlésen, KLTE, Aula


Az eredeti HTML-változata; (07:46, Október 16, 1995)