A TUDOMÁNYOS ÉLET HÍREIBÔL

1995/2. Június

Kosáry Domokos felszólalása a DAB 1995. évi közgyûlésén 306

Michelberger Pál felszólalása a DAB 1995. évi közgyûlésén 309

Kormos János: Találkozás az országgyûlési képviselôkkel 310

Kormos János: Hajdúböszörményben jártunk: kihelyezett
DAB vezetôségi ülés 311

Nagy Tibor: 50 év a tudomány szolgálatában -- Tudományos ülés
Ács Antal 80. születésnapja alkalmából 313

Berényi Dénes: Egy sugárzáselôállító nagyberendezés, amelyet nem a magfizikában használnak 314

Darab Ágnes: Nemzetközi Cicero-konferencia: Cicero és öröksége 316

Debreczeni Attila: Felvilágosodás-konferencia Debrecenben 317

Események (1995. március - 1995. június) 319


Kosáry Domokos felszólalása
a DAB 1995. évi közgyûlésén*

Majdnem pontosan négy éve annak, hogy elôször volt alkalmam a Debreceni Akadémiai Bizottságot meglátogatni.

Akkor az öröm mellett, amit a rendszerváltozás hozott, sok volt körülöttünk a bizonytalanság is. Hiszen az Akadémia reformját kellett útnak indítanunk, az akadémiai törvényt kellett tetô alá hoznunk, az akadémiai intézethálózatot kellett megmentenünk azoktól a különbözô többé-kevésbé idétlen kezdeményezésektôl, amelyek ide vagy oda akarták csatolni, vagy éppen felszámolni ezeket a fontos szakmai mûhelyeket. Korántsem volt biztos, hogy ez a vita hogy végzôdik. Akadt olyan egyetemi oktató is -- történelmi tapasztalat, hogy ilyenkor mindig vannak túlbuzgók, demagógok --, aki azt mondta, hogy mindenki mondjon le minden tudományos rangjáról, szûnjék meg az Akadémia és minden más szakmai testület, és majd ôk újra csinálnak mindent. Erre azt kérdeztem: milyen alapon képzeli, hogy éppen ôk hivatottak arra, hogy mindent így átalakítsanak? Erre természetesen nem tudott válaszolni.

Most, négy év múltán, ha történészként mérleget próbálok csinálni, azt kell mondanom, hogy nem kevés nehézség, küzdelem, és idôveszteség után az Akadémia lényegében véve elérte azt, amit akart. Elérte azt, hogy meglett az akadémiai törvény. Elérte azt, hogy elnyerte az autonóm testület státusát a magyar politikai és társadalmi rendszeren belül. Elérte azt, hogy törvényes biztosítéka van annak, hogy a tudományos kutatást Magyarországon politikai hatalom befolyása nem akadályozhatja, nem irányíthatja. Elérte azt, hogy az akadémiai kutatóhálózat megmaradt és az intézetek minden anyagi nehézség, kisebb-nagyobb veszteség ellenére lényegében véve mûködésképesek maradtak. Elérte azt, hogy egy új minôsítési rendszer lépett életbe, amelyben eredeti elképzelésünknek megfelelôen nem hivatal szabja meg azt, hogy ki milyen tudományos fokozatot kapjon, hanem a szakemberek saját maguk, és azt hiszem, hogy ez a helyes.

Elértük azt is, hogy területi bizottságaink jelentôsége, szerepe nem csökkent, hanem nôtt. Annyival is inkább nôtt, mert hiszen az új akadémiai köztestület nem pusztán az akadémikusokat, idôs urakat és hölgyeket, hanem a kutatók széles rétegeit foglalja magában. Tulajdonképpen ez mindig, kezdettôl fogva célunk volt, hogy az Akadémia ne pusztán a Duna-part egy palotájában elszigetelten mûködô csoport legyen, hanem a kimûvelt emberfô programján, amely hagyományaihoz illik, széles körben, a helyi kreatív erôk mozgósítása útján próbáljon mûködni.

Történelmi tapasztalat persze, hogy ha a közös célt elérte az a közös front, amely addig érte küzdött, akkor ez a közös front könynyen felbomlik és a rivalizálás elindul. A közgyûlésnek is elmondtam, hogy nem lepne meg, ha most, amikor egy fejezet lezárult, elindulna a vetélkedés kis meg nagy intézetek, egyetemek és akadémiai intézetek, Budapest és a vidéki központok, öregek és fiatalok, stb. stb. között, s még sorolhatnám a lehetséges feszültségeket.

Nos, azt hiszem, hogy ez természetes jelenség, de egyszersmind kezelhetô, mert mindezen problémák és esetleges feszültségek tiszta ôszinte feltárásával, egyeztetésével ezeket kezelni lehet, ki lehet egyenlíteni azért, mert mindannyian tudjuk, hogy ha bizonyos közös veszélyek el is múltak, nem mind múlt el, mert például az anyagi kérdés az továbbra is a veszélyek közé tartozik. Bár ez inkább megosztó, mintsem egyesítô veszély, azért mindannyian tudjuk, hogy vannak nagy közös érdekek, amelyek tiszteletben tartása az egész köztestületnek, talán az egész országnak érdeke. Így az, hogy a tudomány elvégezze a maga funkcióját.

Meg kell mondanom, hogy valamennyien, akik ilyen vagy olyan szinten és ilyen vagy olyan fórumokon részt vettünk a különbözô törvényjavaslati változatok, meg szabályzatok vitájában, végtelenül untuk ezeket. Mert nem az a feladata az Akadémia kutatóinak, hogy szabályzatokon rágódjék. Elkerülhetetlen és szükséges volt ez is, és mivel ránk volt bízva, meg kellett csinálnunk. Most azonban végre már visszatérhetünk a valódi feladatokhoz. Ezt az autót sikerült összeszerelnünk. Lehet vitatkozni azon, hogy nem lett volna egy áramvonalasabb megoldás jobb, hogy a színe olyan-e, ami mindenki ízlésének megfelel, hogy vannak-e hozzá extrák. De most nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy most jött el az a pillanat, amikor el kell indítanunk és eldöntenünk, hogy merre menjünk vele. Most már szakmai kérdésekkel kell foglalkoznunk, így azzal, hogy merre kell mennie a hazai tudománynak. Minden szakmán belül vannak halkuló, csöndesedô elemek, és vannak olyan tendenciák, amelyekben új ígéret és fantázia rejlik. A tudomány nem áll meg, hanem állandóan változik, bôvül. Ki tudja miféle tudományágak keletkeznek a jövôben? Ezt kell nekünk most kitapogatni, ezt kell világosan látni. Amikor az 1867-i kiegyezés után újjászervezték az Akadémiát -- újjászervezték és nem új Akadémiát alkottak, mint mi is újjászerveztük, de nem új Akadémiát alkottunk -- akkor is ki kellett jelölni azt, ami a legsürgôsebb teendô. Ez akkor egyebek közt az volt, hogy a modern természettudományoknak megfelelô helyet kellett az Akadémián biztosítani. Most nyilvánvalóan megint új helyzetben vagyunk.

Gondoljunk csak arra, hogy mit változtak a feltételek a nagyvilágban. Az elmúlt évtizedek során Magyarország egy kissé sajátos helyzetben találta magát. Kétfelôl zárt világban élt, és a kettô között valamiféle közlekedô folyosót képezett. Egyfelôl zárta a szovjet hatalmi szféra, beleértve a hadiipar igényeit és a stratégiai elképzeléseket is, ennek a részleteit ismerjük, ezt nem kell magyarázni. A másik oldalon is volt egy elzárkózó magatartás, amely mondjuk jelképesen a COCOM listával jutott kifejezésre. Magyarországnak volt egy olyan sajátos helyzete, fôleg a lazulás idôszakában, a rendszer utolsó éveiben, amikor a két világ közt átjárót képezett. És -- bár maga a rendszer alapvetôen tarthatatlan volt és rossz -- ezt a helyzetet tehetséges szakembereink ki tudták használni, ilyen vagy olyan tudományágak fejlesztésére. Hogy mást ne mondjak, hogy lett volna másképp elképzelhetô az a kivételes jelenség Közép- és Kelet-Európában, hogy a Magyar Tudományos Akadémia és az amerikai National Science Foundation között 1972 óta írásbeli megállapodás és együttmûködés jöhetett létre. Amikor ezt például cseh barátaink annak idején hallották, nem akartak hinni a fülüknek. Ez a rendszer elmúlt. Ami nem azt jelenti, hogy ma nincsenek lehetôségeink. Ma is vannak, de más természetûek. Most egy kétfelôl zárt világ viszonylagos kiváltságos helyzetébôl átkerültünk egy nyílt világ, vajmi kevésbé kiváltságos helyzetébe. Azt is szokták mondani, hogy egy rossz osztály elsô tanulójából egy jó osztály utolsó tanulói közé kerültünk.

Ismétlem: ennek is vannak lehetôségei. De az alapfeltételek változtak. Ezért javasoltam a legutóbbi közgyûlésen, a múlt héten, hogy jó értelemben vállalkozó szellemû és tapasztalt tagtársainkból szeretnék egy olyan bizottságot összeállítani, amely hosszú és részletes, sokoldalú konzultációk után minden szakma területén megpróbálja felmérni ezt a helyzetet, kidolgozni a lehetséges alternatívákat és a májusi közgyûlés elé terjeszteni abból a célból, hogy a közgyûlés ezekrôl dönteni tudjon. Azt az egyet nem szabad ugyanis most csinálnunk, hogy nem gondoljuk át ezeket a dolgokat, megmaradunk a régi koncepcióknál, holott elôfordulhat, hogy a lehetôségeink más útvonalat tesznek szükségessé és lehetôvé, és éppen ehhez kell hozzáigazodnunk akkor, amikor a programokat csináljuk.

Az anyagi helyzetünk -- amelytôl nagyrészt függ intézeteink jövôje -- természetesen nem rózsás, s az egész országé sem rózsás. De azt hiszem, hogy jelen pillanatban viszonylag, aránylag -- mondjuk -- kíméletes bánásmódban részesültünk az új költségvetés megállapításakor. Nem lesz természetesen vigasztaló és elég, de nem következett be az a radikális lineáris csökkenés, amelytôl féltünk. Az intézetek mûködési lehetôsége nagyon szûkös lesz, de nem fog lehetetlenné válni. Én azt az alapelvet szeretném elôlegezni az alternatív javaslatok készítôi számára, hogy semminek, ami érték, nem szabad elvesznie. Ami valóban érték, annak a folytonosságát nem szabad megszakítani a kisebb és nagyobb diszciplínákban egyaránt. Az együttmûködést pedig a felsôoktatás, az egyetemek és az Akadémia között minden áron, minden oldalon biztosítani kell. Az elôbb, ma délután, az Atommagkutató Intézetbe látogattam el, és ott két dologról gyôzôdtem meg. Az egyik az, hogy itt mintaszerû ez az együttmûködés a doktorandusok továbbképzésében, a másik pedig az, hogy nagyon jó volna egy hiányzó láncszemet pótolni, éspedig a fiatal kutatók utánpótlásában, ami az Akadémiának is evidens érdeke. E területen ezt úgy lehetne jól biztosítani, ha beiktatnánk egy olyan grádust, hogy a doktorandusok egy ideig, valamilyen formában, nem végleges állásban, de valamiféle átmeneti kutatói helyen egy pár évig még ott dolgozhatnának.

Egy ilyen javaslat az októberi közgyûlés vitájában is fölmerült, abban a formában, hogy az akadémiai támogatott kutatóhelyek, tehát az egyetemekre kihelyezett kutató mûhelyek rovására, abból a pénzbôl kellene ilyen lehetôséget biztosítani a fiatal kutatóknak. Ez azonban így azért nem lenne jó, mert ha elveszünk egy fontos helyrôl pénzt és máshová osztjuk át, az nem nyereség. Erre valahogy külön kellene valami lehetôséget biztosítani, és erre a továbbiak során megpróbáljuk fölhívni az illetékesek figyelmét. Az akadémiai támogatott kutatóhelyekre az egyetemeken nagy szükség van. Szükség van a doktori képzésben a két intézmény együttmûködésére. Nem szervezeti, hanem funkcionális integrációjára. Az egybeolvasztással a kutatóhely könnyen eltûnhetik, de a funkcionális integráció nélkülözhetetlen. Az idôsebb akadémikusokról most talán sikerült valamennyire gondoskodni a törvény, illetve a kormány intézkedése útján. Ideje volna most már az utánpótlásról, a fiatalokról még inkább gondoskodni, különben üres sorok állnak majd mögöttünk akkor, amikor az érvényesülés lehetôségei itt megint nagyobbak lesznek, mint esetleg más, ma kifizetôdôbbnek tûnô, de a nemzet jövôje szempontjából mégsem olyan lényeges pályákon.

Egyszer egy kitûnô francia történésszel arról beszélgettünk, hogy miként lehetséges az, hogy a szegény és nyomorúságos XVII. század, amely nálunk mondhatatlan pusztulást hozott, de másutt is annyi súlyos bajt okozott -- hiszen az volt a harmincéves háború idôszaka -- jelentôs szellemi pozitívumokat hozott. Miért éppen ez a nyomorúságos század termelte ki a tudomány terén a nagy felfedezéseket, azokat, amelyeket a XVIII. század, az emelkedô század, a gazdagodó század tulajdonképpen csak alkalmazott és szélesített? Azt hiszem ez minden szakmában így volt. Egyikünk sem tudott a kérdésre végleges választ találni. De azt a feltevést alakítottuk ki közösen, hogy ha valahol prosperitás van, és nagyon jó kereseti érvényesülési lehetôségek nyílnak, akkor a tehetségek abba az irányba fognak menni és nem, -- vagy kevésbé -- a tudomány felé. Ha gazdasági nehézségekkel és politikai nyomorúsággal találja szemben magát, akkor mit csinálhat a feltörekvô tehetség? Olyan témákra húzódik vissza, amelyekre a tudomány terén bukkanhat. Ha ez az elmélet netán beválna, akkor várjuk ezeket a nagy felfedezéseket. Mert ennél nyomorúságosabb és kegyetlenebb század, mint a huszadik, még aligha volt Európa történetében. Remélem, hogy a teóriánk beválik, és a hozzánk kegyelmesebb XXI. században az Akadémia sorai megtelnek olyan fiatal tehetségekkel, akik a nyomorúságos idôkben a szobák mélyén kigondolt jó ötleteket alkalmazni tudják a társadalomban.

Nekünk az akadémiai területi bizottságok nagyon fontosak. Biztosítják a kapcsolatokat a kimûvelt emberfôk programja által megkövetelt társadalmi bázissal, amely nélkül az Akadémia elszigetelt marad. Külön szívemhez nôtt a Debreceni Akadémiai Bizottság, amely azt is elérte, hogy van a helyi szakértelmiséget összefogni képes megyei ágazata is, és azt is elérte, hogy a szomszédos országok szakmai mûhelyeivel regionális együttmûködést hozzon létre. Ezzel nem a többi területi bizottság érdemeit óhajtanám kisebbíteni, hiszen azoknak is megvan a saját hagyományrendszere, és nagy fontossága. De ezt a kiemelést azért a debreceni talán most külön megérdemli. A továbbiakra nézve pedig kívánok a Debreceni Területi Bizottság minden tagjának, kutatóknak, egyetemi oktatóknak, intézeti munkatársaknak sok sikert, és egyetértést, közös erôfeszítést annak érdekében, hogy az Akadémia célja, Széchenyi programja a kimûvelt emberfôrôl Magyarországon végre megvalósuljon.

* Elhangzott 1995. jan. 24-én.


Michelberger Pál felszólalása
a DAB 1995. évi közgyûlésén*

Nagy megtiszteltetés számomra, s egyben nehéz feladat, hogy a Debreceni Akadémiai Bizottság közgyûlésén felszólalhatok, különösen, hogy Kosáry elnök úr részletesen beszámolt az Akadémia elmúlt és igen jelentôs idôszakának eseményeirôl, többek között az épp csak befejezôdött 155. rendes Közgyûlés munkájáról, valamint az Akadémia jövôbeni várható feladatairól, Berényi Dénes, a DAB elnöke pedig felszólalásában részletesen ismertette a Debreceni Akadémiai Bizottság 1994-ben végzett széleskörû tudományos munkáját, s egyben tájékoztatott az 1995-re tervezett, igen gazdag, bizottsági tevékenységekrôl is.

Milyen téma marad ezek után egy alelnöknek? Mégis engedjék meg, hogy néhány gondolatot magam is hozzáfûzzek az elmondottakhoz.

Nagyon fontosnak tartom és ezért szeretném külön is felhívni rá a figyelmet, hogy megôrizzük a tudományos kutatás kontinuitását, ahogyan azt Kosáry elnök úr is említette. Úgy vélem, ennek érdekében minden lehetséges fórumot meg kell nyerni a tudomány ügyének, elsôsorban oly módon, hogy a személyi kontinuitás és a szigorú szelekció megvalósításához minden lehetô anyagi eszközt meg kell szereznünk a fiatal kutatók posztdoktori lehetôségeinek hatékony támogatására. Ôszintén remélem, hogy az Akadémia ez irányú erôfeszítései az egyetemeken is megfelelô fogadtatásban részesülnek majd, s így az egyetemekkel együtt, megfelelô nyomatékkal tudjuk képviselni és elôre vinni a fiatal kutatók ügyét. (A tudományos utánpótláshoz szükséges szelekciós folyamat kívül esik a mûvelôdési tárca érdeklôdésén -- és anyagi lehetôségein is. Kizárólag az Akadémia képviselheti kellô súllyal a posztdoktori ösztöndíj indokoltságát a tudománypolitikai fórumokon.)

Másodszorra szeretnék néhány szót szólni az Akadémia és a regionális bizottságok kapcsolatát, így a Debreceni Akadémiai Bizottságot is érintô kérdésrôl. Mindannyiunk számára új feladatot jelent egy ilyen nagy létszámú köztestületben az együttmûködés és a helyes munkamódszer megvalósítása. A kibôvült köztestület immár több mint 6000 taggal rendelkezik, ebbôl 200 doktor a közgyûlésen is részt vesz, nem beszélve a különbözô bizottságokban végzett munkájukról. Gyakran hallani azt a félelmet a régiók részérôl, hogy miután a köztestület központja Budapesten van, ez a centrum elvonja az erôket a régiókból. Úgy vélem, hogy ez a félelem alaptalan, s nagyon bízom benne, hogy csak addig tart, míg nincs kidolgozva e nagy létszámú testület mûködtetésének minden feltétele. Sôt ellenkezôleg, az új köztestület jövôbeni munkamódszerének kizárólag a regionális bizottságok eddigi tevékenysége szolgálhat mintául. A régiók valósították meg az akadémikusok és doktorok legszorosabb együttmûködését, a régiók találták meg a hatékony szervezeti formákat. Ezen a téren tehát nagyon is számítunk a Területi Bizottságok munkájára és tapasztalataira, a régiókban dolgozó köztestületi tagok véleményére, amely komoly segítséget jelent a májusi közgyûlésnek az ezzel kapcsolatos állásfoglalásai kialakításakor. A jelenleg elvétve mutatkozó bizonytalanságot elsôsorban tehát éppen a régiók szüntethetik meg, egyrészt e nagy létszámú köztestület mûködtetésére vonatkozó tapasztalataik, elképzeléseik átadásával, valamint azzal a színvonalas munkával, amelyet eddig is végeztek, ahogy azt imént Berényi Dénes elnök úr a DAB éves munkájáról szóló beszámolójában hallhattuk.

A Bizottságnak további sikeres munkát kívánok.

* Elhangzott 1995. jan. 24-én.


Találkozás az országgyûlési képviselôkkel

A korábbi kedvezô tapasztalatok birtokában, amikor is az elmúlt években az akadémiai törvény elôkészítése alkalmából találkoztak a régió képviselôi a DAB reprezentánsaival, a DAB vezetôsége szorgalmazta az országgyûlési képviselôkkel való találkozást. Az eseményre 1995. március 30-án került sor. A találkozóra meghívást kaptak a régió -- a három megye -- országgyûlési képviselôi, akadémikusai, akik közül nyolcan vettek részt, míg a DAB-ot kilencen képviselték.

Berényi Dénes, a DAB elnöke bevezetôjében hangsúlyozta a tudomány képviselôi és az aktuális politikai döntéshozatalban résztvevôk közötti párbeszéd szükségességét. A tudományos élet felelôs szereplôinek érdeke, hogy politikusaink elsô kézbôl származó információk birtokában hozhassák meg döntéseiket, legalábbis érvelhessenek a tudományt, oktatást, kultúrát érintô kérdésekben.

A beszélgetés során az alábbi témák vetôdtek fel: a tudomány, az oktatás támogatásának nyilvánvaló szükségessége párhuzamba állítva a nem minden tekintetben érthetô közoktatási reformmal, a felsôoktatás szétaprózottságával, az ország nehéz gazdasági helyzetével; felelôs tudományos mûhelyek politikai erôk felkérésére tett nem mindig felelôsségteljes állásfoglalásai; a tanyai, falusi iskolák fenntartásának szükségessége -- ami esetenként magának a településnek a létét jelenti -- a gazdaságtalan mûködtetés ellenére is; a nyugati modellek fenntartás nélküli másolásának veszélyei különös tekintettel az oktatás, kutatás vonatkozásában; a fôváros-vidék, nyugati régió - keleti szegénység problémakör (pl. egy kutatóintézet megszûntetése Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében az egyetlen ilyen jellegû intézmény felszámolását jelentené); az agrárszféra helyzete a régióban; a felsôoktatásban beiskolázottak számának növelése, mint a fiatalkori munkanélküliség egyik kezelési lehetôsége; az Universitas, mint esély a terület tudományos erôinek integrálására.

A képviselôk megfogalmazták, hogy egyre inkább igénylik -- igényelnék -- a felkészítést a tudomány-, oktatáspolitika kérdésekben, sôt szükségét éreznék a határozottabb tudományos megközelítésnek általános társadalmi-gazdasági kérdésekben is. Fontos lenne számukra, hogy megbízható háttér-információkra, pontos tényekre, szakmai mûhelyek által igényesen kimunkált vitaanyagokra, esetenként állásfoglalásokra támaszkodhassanak napi politikai munkájukban.

A tudományos oldal képviselôi ugyanakkor hangsúlyozták, szerencsés lenne, ha a saját csatornákon kívül fórumot kaphatnának a kutatást, oktatást érintô politikai döntések, törvények megszületése elôtt véleményük kifejtésére. Ezzel összefüggésben kristályosodott ki a beszélgetés egyik eredményének tekinthetô azon megállapítás, hogy szükség van ilyen jellegû találkozókra, legalább ilyen rendszerességgel. Megfogalmazódott, hogy a hatékonyságot mindenképpen növelné, ha esetenként egy-két elôre rögzített témára koncentrálnának, és a tárgyalást esetleg vitaindítók vezetnék be. A közös gondolkodásra, az együttmûködésre fôleg a régiót érintô kérdésekben van szükség. Ilyenek viszont szép számmal akadnak abban a társadalmi-gazdasági helyzetben, amely magában hordozza annak veszélyét, hogy lassan, de egyre erôteljesebben leszakad az ország keleti része a fôvárostól és a preferált nyugati régióktól -- mindenféle vonatkozásban.

Összességében a résztvevôk a közel kétórás találkozót hasznosnak értékelték, melynek folytatását úgy a képviselôk, mint a DAB vezetôi szükségesnek tartják -- már csak az utóbb megfogalmazott gondok miatt is.

Kormos János


Hajdúböszörményben jártunk:

kihelyezett DAB vezetôségi ülés

A DAB vezetôsége a különbözô fórumokon többször hangsúlyozta azt a törekvését, hogy a legteljesebb értelemben regionális feladatokat kíván szolgálni. Az elhatározást tettek követték: Találkozó a határon túli felsôoktatási és kutatási intézmények vezetôivel; a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei és a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Tudományos Testületek létrehozása ill. erôsítése, hogy csak a leglényegesebbeket említsük. Ebbe a sorba illeszkedik az 1995. március 7-én megtartott kibôvített vezetôségi ülés, amelyet a Hajdúböszörményi Polgármesteri Hivatal tanácstermében tartottak meg. A rendhagyó helyszínre a szûkebb vezetôséget elkísérte az akadémikusok, illetve a szakbizottsági elnökök egy csoportja is. Így válhatott teljesebbé az MTA Debreceni Területi Bizottságának találkozása Hajdúböszörmény város kutató értelmiségével, ami a rendezvény eredeti célja volt.

A megérkezést követôen egy "menetrend szerinti'', de rövidebb idejû zárt DAB vezetôségi ülésre került sor. A Polgármesteri Hivatal ízlésesen díszített tanácstermébe ezután érkeztek meg a város vezetôi, továbbá a meghatározó szellemi mûhelyek képviselôi, és megkezdôdött az együttes nyílt ülés. Lázár Imre polgármester rövid bevezetôjében felhívta a figyelmet a város történelmi, illetve kulturális múltjának néhány meghatározó eseményére, személyiségére, és szólt a jelen eredményeirôl, törekvéseirôl. A "hajdú fôváros'' történetét végigkísérte az iskolák, a képzômûvészeti élet jelenléte, ami nagy mértékben volt köszönhetô a polgárok kultúratámogató magatartásának.

Berényi Dénes, a DAB elnöke ismertet-te a találkozó célját és jelentôségét: Egy tervezett folyamat elsô állomásaként lehet tekinteni a rendezvényt. E folyamat keretében a DAB szeretné minél jobban megismerni a régió szellemi potenciállal bíró településeinek életét, továbbfejleszteni a kapcsolatokat és segítséget adni, ha erre igény illetve lehetôség mutatkozik. Külön felhívta a figyelmet a DAB új pályázati támogatási rendszerére, amelynek keretében döntôen a nem hivatásszerûen kutatómunkát végzô szakemberek -- tanárok, orvosok, mérnökök -- munkáját kívánják ösztönözni és elismerni.

Ezt követôen került sor a szûkebben vett tudományos jellegû rendezvényre. Elôször a város négy tudományos, kulturális intézménye mutatkozott be.

A sort Kövér Sándorné, az Óvóképzô Fôiskola fôigazgatója nyitotta az intézmény 25 éves történetének ismertetésével. Külön figyelemre méltó a határon túli magyar óvónôk képzésében vállalt szerepük, és az oktatói kollektíva tudományos minôsítésüket meghaladó publikációs tevékenysége. A fôigazgató asszony külön kérte a DAB, illetve a KLTE segítségét a Ph.D. programokhoz történô kapcsolódásban, továbbá az akkreditációs folyamat lebonyolításában.

Nyakas Miklós, a Hajdúsági Múzeum igazgatója egyrészt számot adott az intézmény régészeti, helytörténeti, néprajzi gyûjtéseirôl, ami a tárgyak mellett a dokumentumokra is kiterjed, másrészt beszámolt a múzeumi kollektíva igen jelentôs publikációs teljesítményérôl, amely évkönyvek, közlemények egész sorát eredményezte. Kutatásaik az esetek jó részében kiterjednek a megye, sôt a régió más településeire is.

A bemutatkozás második blokkját Hagymási József városi tiszti fôorvos nyitotta meg. A négy éve újonnan alakult Állami Népegészségügyi és Tiszti Fôorvosi Szolgálat helyi céljairól és eddigi eredményeirôl számolt be. Vizsgálják a születéskor várható átlagos élettartam alakulását, az azt befolyásoló tényezôket. Eredményeikkel -- melyeket több országos fórumon is ismertettek -- az önkormányzat kapcsolódó döntéseit kívánják megalapozni, illetve befolyásolni.

Ezt követte Bársony Péter mb. igazgató fôorvos tájékoztatója a rendelôintézet, illetve általános megjegyzések erejéig a város egészségügyi intézményeinek munkájáról. Elôadásának elején ugyan kijelentette, hogy az intézményekben szoros értelemben vett tudományos kutatás nem folyik, de a késôbbiek ezt bizonyos értelemben cáfolták. Nevezetesen a szakorvosok rendszeres továbbképzésen vesznek részt; ennek is köszönhetôen a legújabb kezelési eljárásokat alkalmazzák; szervezett szakmai elôadás-sorozatot tartanak; speciális -- kezdeti klinikai kezeléssel egyenértékû -- vizsgálati eljárásokat használnak (endoszkópos labor, stroboszkópos vizsgálat); nemzetközi színvonalú labormunka folyik.

Ez utóbbi megállapítás át is vezetett Blasius Edit, labor szakorvos Nemzetközi minôségi ellenôrzési vizsgálatok végzése a laboratóriumban címû elôadására. A fôorvosnô jogos büszkeséggel számolt be az önkormányzat által finanszírozott korszerû mûszerpark és a kiváló munkatársak által lehetôvé vált színvonalas labormunkákról. Hogy ez utóbbi jelzô ez esetben nem csak szólam, azt meggyôzôen bizonyítja az a tény, hogy a laboratórium munkáját nemzetközi kontroll rendszer ellenôrzi, és minôsíti jónak. A régióban is egyedülálló ez a nemzetközi standardok szerint, független külsô szervezet által ellenôrzött egészségügyi vizsgálati tevékenység. Mindez a permanens szakmai fejlôdési lehetôség mellett jelentôsen növeli a betegek érdekében végzett vizsgálatok biztonságát.

A beszámolót, illetve a tudományos elôadást rövid eszmecsere követte. Zárásként Berényi Dénes megköszönte a város vezetôinek segítségét a találkozó létrejöttéhez, a vendéglátást és a szereplôk aktív közremûködését. Elégedetten állapíthatta meg, hogy a kezdeményezés hasznosnak bizonyult, és kifejezte reményét, hogy a felvetôdött gondok, kérdések kezelésében a DAB segítséget tud nyújtani a város szellemi erôinek.

A debreceni vendégek örömére a találkozó ezzel még nem ért véget. A kötöttebb részt a Hajdúsági Múzeumban tett látogatás követte. A résztvevôk mindegyikét meglepte a gyûjtemény gazdagsága, érdekessége, szakszerûsége. A hatást csak fokozta Nyakas Miklós szakavatott "tárlatvezetése'', aki szinte minden tárgyról, tábláról egy-egy kiselôadást tartott.

Összegzésként elmondható: Hajdúböszörmény város szellemi mûhelyei -- Debrecen "árnyékában'' is -- mûködnek, és nagyobb odafigyelést érdemelnek. Biztosan kijelenthetô, hogy olyan értékek, mint a város településszerkezete, a múzeum gyûjteménye, egyes középületek a régió, az ország kultúrájának szerves részét alkotják. Ezen felismeréshez is segíthetnek -- más eredményeik mellett -- az olyan jellegû rendhagyó rendezvények, mint volt a DAB vezetôség itt ismertetett kihelyezett ülése.

Kormos János


50 év a tudomány szolgálatában

Tudományos ülés Ács Antal 80. születésnapja alkalmából.

Ács Antal professzor 1995. február 14-én töltötte be 80. életévét. Ebbôl az alkalomból a Debreceni Agrártudományi Egyetem és a Mezôgazdaságtudományi Kar ünnepi ülést rendezett. Nagy Géza dékán megnyitó szavai után Loch Jakab rektor köszöntötte születésnapján az ünnepeltet, akinek további alkotó munkájához hosszú életet és jó egészséget kívánt, majd ismertette eddigi életpályáját.

Ács Antal 1946-ban fejezte be tanulmányait a budapesti Mûegyetem Mezôgazdaságtudományi Karán. Növénynemesítôi tevékenységét a Magyar Magtenyésztési Rt-nél kezdte és az Újmajori Kísérleti Gazdaságban folytatta. 1956. júniusában került a Debreceni Mezôgazdasági Akadémiára, ahol megbízást kapott a Gyakorlati, majd a jogutód Alkalmazott Üzemtani Tanszék vezetésére. Ezt a megbízatását nyugdíjba vonulásáig látta el.

Ács Antalt 1969-ben rektorhelyettessé, majd 1970-ben 1977-ig rektorrá nevezték ki. Rektori tevékenysége alatt vált a Debrecenben mûködô egy karú fôiskola három karú egyetemmé. Ugyancsak ekkor került a Karcagi Kutató Intézet is az egyetemhez. Ebben az idôszakban bontakozott ki és ért el jelentôs eredményeket a 5 éves oktatási idejû okleveles mezôgazdasági mérnökképzés, valamint az egyetemen folyó kutatómunka, létrejött, illetve tovább fejlôdött az egyetem kutatási bázisa.

Ács Antal nemcsak a mezôgazdasági felsôoktatás szervezésében és az oktató-, valamint a kutatómunka területén ért el jelentôs eredményeket. 1956-tól nyugdíjazásáig az egyetem Tangazdaságának volt operatív vezetôje, illetve igazgatója. Ez alatt az idô alatt kilenc alkalommal volt a Tangazdaság "kiváló vállalat'', egyszer pedig a Minisztertanács és a SZOT vörös vándorzászlajával tüntették ki. Tudományos tevékenysége is kimagasló. Hét államilag elismert és két szabadalmas zöldborsó és egy sárgadinnye fajtája van. Eredményesen foglalkozott a zöldborsó feldolgozásának kérdéseivel, ökológiai igényeivel, az egyes fajták fenofázisainak meghatározásával, a fajtasorrend megállapításával. Az akadémiai doktori disszertációját is e témakörbôl készítette.

Tevékenyen részt vett a térség társadalmi, tudományos szervezeteiben is, 15 éven keresztül elnöke volt az Agrártudományi Egyesület országos elnökségének és megyei szervezetének. 1976-tól tagja a DAB vezetôségének és 1990-ig a Mezôgazdasági Szakbizottság elnöke volt.

A külföldi társintézményekkel is szoros és eredményes kapcsolatokat épített és fejlesztett ki, ennek elismeréséül a wroclavi Akadémia Rolnicza 1985-ben honoris causa doktorrá fogadta. Munkajogilag 1980-ban ment nyugdíjba, de ténylegesen jelenleg is eredményesen tevékenykedik.

A gazdag életút ismertetését követôen Ács professzor munkásságának elismerése jeléül, Loch Jakab rektor az egyetem "Pro Universitate'' kitüntetését nyújtotta át részére.

Majd Berényi Dénes akadémikus a DAB elnöke köszöntötte az ünnepeltet. Különösen a Debreceni Akadémiai Bizottság létrehozásában betöltött szerepét és a Mezôgazdasági Szakbizottság elnökeként végzett munkáját emelte ki, majd átadta a DAB emlékplakettjét, melyet Ács Antal professzor elsôként vehetett át.

A köszöntôk után került sor munkatársainak és tanítványainak elôadásaira, amelyek keresztmetszetét adták oktatásszervezôi, oktatói, közéleti, gazdasági és kutatói tevékenységének. Nagy Tibor tanszékvezetô Ács professzor tanszékalapítói és fejlesztôi tevékenységét méltatta. Kurucz Gyula egyetemi tanár, a DAB Mezôgazdasági Szakbizottságának elnöke az ünnepelt tudományszervezôi és közéleti tevékenységérôl számolt be. Forgács Barna igazgató az Ács professzor által egykor vezetett tangazdaság eredményeirôl, az oktatásban és kutatásban betöltött szerepérôl tartott elôadást.

Veszeli Tibor tanszékvezetô (Pannon Agrártudományi Egyetem, Mosonmagyaróvár), elôadásában Ács Antal, Belák Sándor és Kovács László professzorok oktatói együttmûködését és ennek a mezôgazdasági vezetéstudomány fejlôdésére gyakorolt hatását méltatta.

Csontos Györgyi tudományos fômunkatárs, Ács professzor volt tanítványa, a Debreceni Agrártudományi Egyetemen folyó zöldborsó-nemesítést és fajtakísérleteket mutatta be. Végül Sárvári Mihály egyetemi docens A borsó szerepe az alkalmazkodó növénytermesztésben címmel tartott elôadást.

Az elôadásokat hozzászólások követték. Bocz Ernô professzor, Cselôtei László akadémikus, Kerényi András és Kiss István meleg szavakkal köszöntötte az ünnepeltet, számára hosszú életet, jó egészséget és további sikeres alkotómunkát kívántak.

A bensôséges hangulatú ünnepség állófogadással fejezôdött be.

Nagy Tibor


Egy sugárzáselôállító nagyberendezés,
amelyet nem a magfizikában használnak

Sinchrotron Trieste - Second Users' Meeting, Trieste, December 1-2, 1994

A konferencia ürügyén, amelyen három debreceni résztvevô is volt, érdemes egy kicsit foglalkozni ennek a folyóiratnak a hasábjain is ezzel a nukleáris gyorsítókkal rokon, az azoktól származó berendezéssel, berendezésekkel, amelyek az ún. szinkrotron-sugárzást szolgáltatják, amelyek azonban már nem a magfizikában, hanem a természettudomány csaknem teljes spektrumában és az ipari gyakorlat számos területén nyernek és nyerhetnek a továbbiakban még kiterjedtebb alkalmazást.

Szinkrotron-sugárzás akkor keletkezik, ha közel fénysebességgel mozgó elektronok irányukat változtatják. Ez a sugárzás -- amely különben természetére nézve ún. elektromágneses sugárzás, azaz olyan, mint a látható fény vagy a rádióhullámok -- különleges tulajdonságokkal rendelkezik, pl. nem az egész térben terjed szét, hanem meghatározott irányban koncentráltan, ugyanakkor széles spektrális eloszlású az infrasugárzástól a röntgen-sugárzásig. Elôállítása úgy történik, hogy elektronokat megfelelô nagy energiára gyorsítunk (elektromos tér segítségével), majd ezeket ún. tárológyûrûbe vezetjük, ahol hosszan keringenek és közben mágneses terek segítségével különbözô módokon irányváltoztatásra kényszerítjük ôket, hogy a szóban forgó sugárzást kibocsássák.

A szinkrotron-sugárzást 1947-ben fedezték fel, de intenzív, egyre bôvülô alkalmazására a fent említett területeken valójában csak az utóbbi években került sor, amikor a mind jobb sugárnyaláb-jellemzôkkel rendelkezô ún. harmadik generációs szinkrotron-sugárforrások kerültek és kerülnek megépítésre. Különben a világon összesen mintegy ötven szinkrotron-sugárforrás van mûködésben.

Csak egy-egy példát az egyes alkalmazási területekrôl arra, hogy mi indokolja ennek a sugárzásnak a különben egyáltalán nem olcsó, de egyre szélesebb körû felhasználását. Pl. az atomok (nem atommagok!) és molekulák belsô szerkezetérôl, dinamikájáról egyedülálló információkat szerezhetünk felhasználásával, méghozzá olyan szerkezeti információkat (fehérjékrôl, óriás biomolekulákról), amelyek pl. az új gyógyszerek tervezésénél is egyre inkább nélkülözhetetlenek. Egyes minták felületén nemcsak bizonyos molekulák jelenlétét állapíthatjuk meg, de azt is, hogy pl. a "hosszúkás'' molekulák milyen szögben kötôdnek a felülethez és melyik atomjuk van a felülethez közel és melyik távol. Egyes kémiai, biológiai jelenségeket folyamatában vizsgálhatjuk, azaz a változásokat a másodperc kis tört része alatt is nyomon követhetjük. A sugárzás alkalmazása segítségével olyan mikromechanikai alkatrészeket lehet gyártani (a világon már több önálló vállalat is alakult erre a célra), amelyeknek (fogaskerekek, szûrôk stb.) a kimunkált részletei a néhány mikron (milliomod méter) tartományba esnek (motor is készült már ilyen alkatrészekbôl). A fentiek csak nagyon szerény ízelítôt jelentenek a már folyamatban lévô és lehetséges alkalmazások közül.

Érthetô tehát, hogy erôs anyagi korlátozottságok ellenére is (nota bene: olyan kis országok is mint Dánia vagy Finnország évente jóval több, mint százmillió Ft-nak megfelelô összeget költenek erre a célra) érdeklôdnek ezen sugárzás alkalmazása iránt és több magyar kutató is külföldi együttmûködések révén máris alkotó módon kapcsolódott be a világon a szinkrotron-sugárforrásoknál folyó ilyen jellegû kutatásokba. A trieszti ELETTRA (ez a neve a trieszti szinkrotron-sugárforrásnak) pedig különösen is érdekes számunkra, mert egyrészt az egyik legmodernebb és jelenleg bizonyos vonatkozásokban valóban egyedülálló tulajdonságokkal rendelkezô szinkrotron-sugárforrás, másrészt -- és ez szintén nem elhanyagolható szempont -- földrajzilag a legközelebb esik hozzánk autóval, vonattal viszonylag könnyen, gyorsan elérhetô.

A konferencián különben mintegy kétszáz résztvevô volt, legtöbben Olaszországból, de szinte minden közép-európai ország is képviseltette magát. Az ELETTRA ugyanis a Közép-Európai Kezdeményezés (korábban Pentagonole, majd Hexagonole) politikai formáció tudományos-technikai vetületének egyik központi nagyberendezése kíván lenni.

A konferencián fôleg a berendezés és mérôcsatornáinak jelenlegi helyzetét és a további terveket ismertették, továbbá részletes információt adtak a sugárnyalábhoz való hozzáférés, vagyis a berendezésnél folytatható munka tudományos, technikai, adminisztratív és pénzügyi feltételérôl. Igen fontos információ, hogy jelenleg magáért a sugárnyaláb használatáért nem kell fizetni. Ez persze nem azt jelenti, hogy aki az ELETTRÁ-nál akar saját kezdeményezésû kutatást végezni, annak nem kell itthon és ott is jelentôs munkát és pénzt fordítania az elôkészítésre és megvalósításra.

Berényi Dénes


Nemzetközi Cicero-konferencia: Cicero és öröksége

Debrecen, 1994. december 5-7.

Plutarkhosz jegyezte fel a következô történetet: Amikor Cicero Rhodosz szigetén tanult a szónok Appolóniosztól, egy alkalommal -- éppen annak kérésére -- görögül tartotta meg szónoklatát. A beszéd óriási elismerést váltott ki a hallgatóságból, csak Appolóniosz ült sokáig némán, majd így szólt: "Dicsérlek, Cicero, és csodállak, de aggaszt Görögország sorsa. Nekünk, görögöknek már csak egy szép dolog maradt, a mûveltség és az ékesszólás, most a te személyedben ez is a rómaiaké lesz'' (Plutarkhosz 4; ford. Máthé E.).

Valóban, a görög retorika nagyjait mára már csak az ókortudománnyal foglalkozók szûk köre ismeri. Cicero neve és az ékesszólás azonban a ma embere számára is egy és ugyanaz. Cicero azonban nemcsak szónok volt, tevékenysége és munkássága jóval sokrétûbb, mint ahogy az a mai köztudatban él. Szónokként egyszersmind politikus is volt, hisz beszédeivel olyan államférfiak pályáját egyengette, mint Pompeiusét, Caesarét és Octavianusét. Szónoki-politikai sikereinek alapját retorikaelméleti munkássága képezte, melyet számos e témájú mûvébôl ismerünk. Mindezek hátterében és velük szerves egységben állnak filozófiai mûvei, melyek nemcsak szerzôjük hihetetlenül széleskörû filozófiai mûveltségét tanúsítják. Cicero múlhatatlan érdeme, hogy megalkotta a latin filozófiai nyelvet, mely alkalmas volt a legnagyobb filozófusok gondolatainak kifejtésére. Így alkot összhangot elmélet és gyakorlat a szónok-politikus-filozófus életmûvében, melyrôl Cicero születésének 2100. évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi tudományos konferenciát a KLTE Klasszika-Filológiai Tanszéke. Az elôadások alábbi ismertetésébôl minden bizonnyal kitûnik, nem mindennapos eseménynek lehetett részese az érdeklôdô hallgatóság. A rangos külföldi és hazai elôadók nagy száma nemcsak a téma változatlan aktualitását jelzi, hanem a debreceni klasszika-filológiai kutatások eredményességét és elismertségét is.

Az olasz, francia, német, lengyel és magyar kutatók elôadásai e gazdag életmû minden területét elemezték. Az elôadók többsége a filozófus Ciceróról alkotott képet tette árnyaltabbá, akinek világlátása oly mértékben a görög filozófiából táplálkozott, hogy ellenségesen szólt még a disciplina etruscáról is, noha a rómaiak ebben ismerték el leginkább az etruszkokat (D. Briquel, Paris-Dijon). A kultúra keletkezésének elméletében a sztoikus Poszeidóniosz hatott rá (R. Müller, Berlin), a voluntas fogalmát lucretiusi-epikureista értelemben alkalmazta (Szekeres Cs., Debrecen), politikaelméletében többnyire szkeptikus nézeteket vallott (H. Kowalski, Lublin). Mindez alátámasztani látszik Cicero oly sokszor emlegetett eklekticizmusát, amennyiben tézisei sokfélesége alapján ítéljük meg filozófiai hovatartozását. Ha azonban az érvelés módszerét vizsgáljuk, megállapítható, hogy platonikus volt, tehát ô is egyetlen filozófiai iskolához csatlakozott és maradt meg mellette (Maróth M., Budapest). Cicero filozófiai mûvei -- mind tartalmukat, mind az érvelés módszerét tekintve -- évszázadokon át befolyásolták a gondolkodás fejlôdését, hatásuk kimutatható például Boethiusnál (G. Milanese, Milano) és Szt. Ágostonnál (Kendeffy G., Budapest).

Az egyén és az állam viszonya egyike azon kérdéseknek, melyek Cicerót mindvégig foglalkoztatták. Mind eschatologiai (Szabó Á., Budapest), mind morálfilozófiai (J. Leonhardt, Rostock) megközelítésben arra a következtetésre jutott, hogy a legfôbb erény az államért munkálkodni. Cicero nem dolgozott ki biologikus elméletet Róma történetének bemutatására (L. Bessone, Padova), ellenben a De legibusban megalkotott egy alkotmányt, melynek alapján újjáteremthetônek vélte az államot (A. Grilli, Milano). Azt az államot, melynek princeps-képe tulajdonképpen korának egyetlen kiemelkedô személyiségére sem illik, csak Ciceróra (Havas L., Debrecen). Cicero írásaiból nemcsak államelméleti elképzeléseit ismerhetjük meg, hanem kora olyan fontos politikusainak portréja is kirajzolódik, mint halálos ellenségéé, Clodiusé (Th. Köves-Zulauf, Marburg-Debrecen), és az általa nagyra tartott Cato Minoré (Németh B., Debrecen).

Cicero Démoszthenészt tartotta a legnagyobb szónoknak, egyszersmind példaképének (Hajdú I., München). A görög retorikaelméletet nemcsak átörökítette elméleti mûveiben, hanem a prózaritmussal és a körmondattal kapcsolatos elméletet meg is újította (Adamik T., Budapest). Cicero leveleinek, valamint retorikai és filozófiai mûveinek szóhasználatát összevetve megállapítható, hogy magánemberként bátran használt görög szavakat és kifejezéseket, a nyilvánosságnak szánt mûveiben azonban purista volt (Tegyey I., Debrecen). A különféle filozófiai iskolákkal szembeni nyitottsága esztétikai kérdésekben is megmutatkozott. Bizonyítja ezt, hogy az epikureista Philodémosztól vette át a tartalom és forma egységének elvét, valamint hogy a mûvészetnek elegendô gyönyörködtetnie (Tar I., Szeged). Cicero oly korban élt, amikor folyamatosan bel- és külháborúk dúltak. Nem csoda, ha olykor tetten érthetjük, hogyan rejtette szófordulatok mögé politikai-morális következetlenségeit (A. Heinrichs, Marburg). Talán e viharos korszak is magyarázata annak, hogy tusculumi villáját nem a hellénisztikus paloták mintájára díszítette, ahogy akkoriban ez szokásos volt a római arisztokrácia köreiben, hanem a görög gymnasiumok dekorációját követve író és filozófus portrékkal (Gesztelyi T., Debrecen).

A Cicero-szakirodalom ma már szinte áttekinthetetlen. Ez a konferencia mégis bizonyította, hogy továbbra is van mit kutatni ebben az életmûben. Olyan szellemi örökséget hagyott hátra, melynek megismerése és megértése sohasem lesz érdektelen a gondolkodó ember számára.

Darab Ágnes


Felvilágosodás-konferencia Debrecenben

A felvilágosodás fordulata a magyar irodalomban,
Debrecen, 1995. március 23-25.

Legutóbb 1973-ban, Csokonai születésének 200. évfordulója alkalmából gyûlt össze Debrecenben a magyar irodalmi felvilágosodással foglalkozó kutatók megközelítôen olyan széles köre, mint az ez év tavaszán rendezett konferencián. A rendezvény a KLTE Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének, a téma szakmai gazdájának a kezdeményezésére, a Debreceni Akadémiai Bizottság, az Irodalomtörténeti Társaság Hajdú-Bihar Megyei Tagozata, a KLTE Magyar és Összehasonlító Irodalomtudományi Intézete és a KLTE Történelmi Intézete öszszefogásában, Debrecen Város Önkormányzata és a Református Kollégium támogatásával valósult meg. A három nap alatt, plenáris üléseken és párhuzamos szekciókban 30 elôadás hangzott el, a zárónapon kerekasztal-vita összegezte és szembesítette a felmerült kérdésekben kialakult álláspontokat. A vitaindítót Csetri Lajos tartotta Folytonosság és változás a felvilágosodás kori magyar irodalomban címmel, a korreferátumokat Vajda György Mihály (A felvilágosodás századának fordulója: döntô változások kora az európai irodalomban) és Debreczeni Attila (Az érzékenység eszmetörténeti vonatkozásai a XVIII. század végének magyar irodalmában). A szekciókban elhangzott elôadások a magyar és az európai irodalmak jelenségeit egyaránt vizsgálták, az elôadók között ott voltak a felvilágosodás korának jeles kutatói, az ország minden részébôl. A kerekasztal-vitát Bíró Ferenc vezette, felkért résztvevôi Csetri Lajos, Vajda György Mihály és Mezei Márta voltak, de a hallgatóság is aktívan bekapcsolódott a beszélgetésbe. A konferencia kísérôprogramjaként a Református Kollégium Dísztermében Kobzos Kiss Tamás és a kollégiumi Kántus nagysikerû mûsorára került sor Hazahív a hûség címmel, amelyet a korszak jellegzetes zenei mûveibôl, irodalmi feldolgozásaiból állítottak össze.

A konferencia A felvilágosodás fordulata a magyar irodalomban címet viselte. Az apropót ehhez 1795 bicentenáriuma, a Martinovics-féle szervezkedést és -- tágabban -- az 1780-as, 1790-es évek reformmozgalmát lezáró vérmezei kivégzés évfordulója szolgáltatta. Az ismeretes történeti események vészterhes beavatkozása irodalmunk életébe 1795-öt irodalomtörténetünkben is fontos évszámmá avatta. A cím is jelezte azonban, hogy a korban végbement szemléleti és ízlésbeli átalakulásnak 1795 eseményei inkább a határpontját, mintsem az okát jelentik: a konferencia tárgya éppen a folyamat megragadása volt. Nagy szüksége látszott a tudományos eszmecserének e tárgyban, mert a századforduló, a XIX. század elsô két évtizedének irodalma az újabban felélénkült kutatások ellenére is számos, meghatározó jelentôségû megoldatlan problémát rejt magában, hogy mást ne említsünk, még az elnevezésében sem látszik közmegegyezés. A konferenciától így elôször is az alapkutatások fellendülését reméltük, valamint azt, hogy körvonalazódhat valamiféle egyetértés a korszak egészének a megítélésében.

A rendkívül szerteágazó tematikájú elôadások a legkülönbözôbb oldalakról világították meg a kérdéskört. Abban nagyjából egyetértettek a résztvevôk, hogy a XVIII. század végén valóban végbement egy bizonyos fordulat a magyar irodalomban is, akárcsak az európai irodalmak többségében, ugyanakkor sokan vitatták, hogy ez 1795 eseményeihez volna köthetô. Tisztázódott azonban, hogy 1795 leginkább amolyan szimbolikus dátumként értelmezhetô (akárcsak 1772), s az irodalmi élet feltételeiben bekövetkezett kétségtelen változások, a jelentôs írók halála és bebörtönzése ellenére sem tekinthetô a "fordulat évének''. A felvilágosult szemléletmódban, az irodalmi jelenségek világában korábban megindult folyamat 1795 után is folytatódott, s magát ezt a folyamatot érthetjük "a felvilágosodás fordulata'' fogalom alatt, ahogy az a nemzetközi szakirodalomban is elterjedôben van, s ahogy azt egy korábbi, magyar kiadású, de nemzetközi összefogással készült tanulmánykötet is címébe emelte (Le tournant du siècle des Lumières, 1760-1820, ed. Vajda György Mihály, Bp. 1982.).

A további kutatások számára éppen az a cél fogalmazódott meg, hogy vajon minek is tekintsük az e folyamat nyomán kialakult új jelenségeket, amelyek a XIX. század elsô két évtizedét meghatározták a magyar irodalomban. A klasszika és romantika közöttiség negatív meghatározása helyett található-e valamely pozitív meghatározása ennek az alkorszaknak? A neoklasszicizmus fogalma menynyire lehet képes integráló szerepet betölteni a korszakolásban? Egyáltalán: e korszak még a felvilágosodás része, vagy talán ki kell vonnunk onnan, ahogy e lehetôséget is felvetették? Ezen alapkérdések és mellettük számtalan további, megoldásra váró probléma merült fel a háromnapos vitában és az ülések szüneteiben lezajlott beszélgetésekben.

S itt kell megemlíteni a résztvevôk által is hangoztatott tanulságot, amelyet a konferencia befejeztével, illetve az azóta eltelt idôben is sokan kiemeltek: szükséges egy szûkebb szakmai közösség idônkénti találkozója, s nemcsak az éppen aktuális szakmai kérdések megvitatása, de az emberi közeg formálása miatt is. A három nap kiegyensúlyozott, jó hangulata ugyanúgy a folytatás igényét vetette fel, mint a nyitott szakmai kérdések izgalma. Reméljük, úgy két év múlva ismét találkozunk valamelyik egyetemen, immár a rendszeresség jegyében. Addig pedig várjuk e konferencia anyagának mielôbbi megjelenését.

Debreczeni Attila


Események

(1994. március - 1995. június)

1995. március 9. DAB Székház

1995. március 21-22. DAB Székház

1995. március 23-25. DAB Székház

1995. március 20. Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat Hivatala

1995. április 10-12. KLTE

1995. április 25. DAB Székház

1995. május 4-5. KLTE

1995. május 10. DAB Székház

1995. május 10. DAB Székház

1995. május 18. DAB Székház

1995. május 18. DAB Székház

1995. május 19. DAB Székház

1995. május 22-24. DAB Székház

1995. május 25. DAB Székház

1995. május 26. DAB Székház


E szám szerzôi

Beck Mihály vegyész, akadémikus, KLTE Fizikai Kémiai Tanszék
(Debrecen)

Berényi Dénes fizikus, akadémikus, Magyar Tudományos Akadémia
Atommagkutató Intézete (Debrecen)

Bessone, Luigi ókortörténész, egyetemi tanár ( Padova, Olaszország)

Bíró Vilmos osztályvez. fôorvos, egyet. tanár, Kenézy Gy. Kórház,
DOTE Traumatológiai Tanszék (Debrecen)

B. Papp Andrea tud. ösztöndíjas, KLTE Régi Magyar Irodalmi
Tanszék (Debrecen)

Darab Ágnes klasszika-filológus, adjunktus, Miskolci Egyetem
Összehasonlító és Világirodalmi Tanszék (Miskolc)

Debreczeni Attila irodalmár, egyetemi docens, KLTE Régi Magyar
Irodalmi Tanszék (Debrecen)

D. Molnár István irodalmár, egyetemi docens, KLTE Lengyel Nyelv és
Irodalom Tanszék (Debrecen)

Fehér István történész, a tört. tud. doktora, nyug. egy. tanár (Pécs)

Gesztelyi Tamás klasszika-filológus, egyetemi docens, KLTE
Klasszika-Filológiai Tanszék (Debrecen)

Gunst Péter történész, a tört. tud. doktora, egyetemi tanár, KLTE
Új- és Legújabb Kori Egyetemes Történeti Tanszék
(Debrecen)

Hoffmann Tamás néprajzos, egyetemi tanár, ELTE Néprajzi Tanszék
(Budapest)

Kormos János matematikus, KLTE Matematikai Intézet, (Debrecen)

Korom Mihály történész, a tört. tud. doktora, nyug. egyetemi tanár
(Budapest)

Kosáry Domokos történész, akadémikus, MTA elnöke (Budapest)

Michelberger Pál akadémikus, MTA alelnöke, BME Mechanikai
Tanszék (Budapest)

M. Molnár László magyar-történelem sz. középisk. tanár (Debrecen)

Nagy Tibor mezôgazd. mérnök, tanszékvezetô egyetemi tanár
DATE Vezetési és Munkaszervezési Tansz. (Debrecen)

Pósán László történész, tanársegéd, KLTE Középkori és Kora Újkori
Egyetemes Történeti Tanszék (Debrecen)

Sárga Tamás történelem sz. középiskolai tanár (Nyíregyháza)

Surányi Béla osztályvezetô, KLTE Egyetemi Nagykönyvtár
(Debrecen)

Süli-Zakar István geográfus, egyetemi docens, KLTE Társadalom
Földrajzi Tanszék (Debrecen)

Végh László fizikus, fiz. tud. kandidátusa, tudományos fômunkatárs,
MTA Atommagkutató Intézete (Debrecen)


Az eredeti HTML-változata; (08:37, Október 16, 1995)