Mazsu János

Helyét keresô felsôoktatásunk

1. A belsô kritika elégtelensége

A magyar felsôoktatás kiemelkedô fontossága mellett naponta hangzanak el érvek. Legtöbbjük értelmiségképzési feladatát emeli ki, de megjelennek olyan újszerû érvek is, amik az adófizetôk áldozatvállalásának mértékére hívják fel figyelmünket: jelenleg a magyar felsôoktatás kb. a honvédelemmel megegyezô költségvetésbôl gazdálkodik. A felsôoktatás -- tetszik vagy nem -- egyike lett legnagyobb és legköltségesebb közszolgáltatásainknak, így közérdek, hogy a róla megfogalmazott kritikák a legszélesebb figyelem fókuszába kerüljenek.

Ez a cikk elôször a felsôoktatással szemben eddig megfogalmazott kritika jellegzetességeit vizsgálja, majd kísérletet tesz a jól megszokott szempontok felülvizsgálatára.

A felsôoktatás hagyományosan az elitértelmiség terepe. Ôk oktatják a jövô értelmiségét, és ôk vezetik az immár erôs autonómiával bíró intézményeiket. Budapest ebbôl a szempontból (is) különleges helyzetben van: a Magyarország sorsát közvetlenül is befolyásolni képes elitértelmiségi csoportok számára sokpozíciós jellegükbôl fakadóan egyfajta belsô norma egy egyetemi vagy fôiskolai állás birtoklása -- legtöbbször lazán kapcsolódó óraadói minôségben.

A felsôoktatást hagyományosan saját szakterületének tekintô egyetemi és fôiskolai oktatók szempontjai sokban hasonlítanak az építészek, orvosok és mûvészek szakmai önértelmezéséhez. A múlt században ezen szakmai elitek külsô elszámoltathatóságát a hagyomány és a külsô megrendelôk (felhasználók, mecénások) elvárásai biztosították. A szûk elitképzés idôszakában nemzedékek küldték gyermekeiket ugyanazon professzorokhoz tanulni. A végzett szakembereket pedig a megrendelô nagypolgárság elvárásai igazították el. A rohamosan és feltartóztathatatlanul bôvülô felsôoktatás azonban széttörte a korábbi hagyományokat. Az állami finanszírozás és megrendelés(állami nagyberuházások, államosított gazdaság) egyeduralkodóvá válásával eltûnt a korábbi felhasználói réteg. Eltûnt ezzel az egyetlen nem belsô, nem szakmai iránytû a felsôoktatás fejlesztését befolyásoló döntéshozók kezébôl is. Az elmúlt negyven év ezt a kommunista ideológiával, közvetlen politikai beavatkozással és tervalkuval helyettesítette. A rendszerváltással felsôoktatásunk megszabadult a politikai gyámkodás nyomasztó terheitôl, de továbbra is híján van a fejlôdését befolyásolni képes és a belsô, szakmai szempontokat kiegészítô viszonyítási pontoknak. Ezek hiányában pedig a felsôoktatást közszolgáltatásként igénybe venni kívánó társadalom elvárásai nem jutnak el az intézmények döntéshozóinak asztalára.

2. A hagyományok feltámasztásáról és a szellempályaudvarokról

Minden szakmabéliben és érdeklôdô olvasóban felmerülhet a kérdés: milyen akadálya van annak, hogy a korábbi hagyományok helyreállításával kíséreljük meg a magyar felsôoktatás külsô elvárásrendszerének megteremtését? Az iránytûként szolgáló értékek restaurációjának eszméje -- legyen szó Trefortról, Klebelsbergrôl vagy a sokat féltett "egykori akadémikus minôségrôl'' -- számos értelmiségi fórumon bizonyult már népszerû hivatkozási alapnak. Véleményem szerint a restauráció több okból sem lehetséges. (Ez alkalommal az összes hagyományelvû álláspont általános problémájára, nevezetesen a hagyományok sokféleségére, az egymással versengô, sôt egymást kizáró hagyományok egyidejû létezésére, valamint az ezen hagyományok közötti önkényes, érdekvezérelt válogatás teremtette kérdôjelekre nem térnék ki.)

Elôször is, a korábbi, szûk elitképzés hagyományrendszere egyszerûen nem érvényes ma már. Magyarország demokratikus állam, ahol az állampolgárok továbbtanulás érdekében kifejtett tömegnyomásának nem állhat ellent egyetlen szabadon választott kormányzat sem. Martin Trow amerikai felsôoktatás-kutató klasszikus besorolása szerint az egy korosztály 15%-át képezô felsôoktatás elitista (pl. Magyarország), a 15-30%-ot befogadó rendszer tömegképzô (pl. a nyugat-európai államok többsége), míg a 30%-nál többet oktató rendszer (pl. USA vagy Japán) általános felsôoktatásnak minôsül. A magyar felsôoktatás -- az utóbbi négy évben felgyorsuló növekedésnek köszönhetôen -- a 90-es években lépi át a bûvös 15%-os küszöböt, azaz elitista rendszerbôl tömeg-felsôoktatássá válik. Ennek következményei mai szemléletünkkel szinte beláthatatlanok.

Más, a tömegesedés feszültségekkel terhes folyamatán már túljutott állam példájából tudjuk, milyen következményekkel jár, amikor a felsôoktatás szolgáltatássá válik. Átalakulnak a hagyományos diák és tanárszerepek. Egyetemre vagy fôiskolára többé nem azért jelentkeznek a fiatalok, mert ott valamilyen pontosan megfogalmazott szakirányban kívánnak meghatározott idejû tanulmányokat folytatni, majd elhelyezkedni, hanem egyszerûen azért, mert adott életkorukban a felsôoktatásban -- többnyire tanulással -- eltöltött idô tûnik számukra legelfogadhatóbb élethelyzetnek. Átalakulnak a kiscsoportos munkában kialakult oktatói szerepek is: a frissen felvettek számára doktorandusz-hallgatók tartják a bevezetô kurzusokat, a tanárok elsôsorban a hallgatók önálló (könyvtári, informatikai) munkájának módszereit és céljait oktatják majd. Az oktatók munkáját a tandíjfizetéssel megrendelôi helyzetbe hozott hallgatók igényei (és szeszélyei) is befolyásolják.

Ebben az új világban, amelyikbe lépünk -- legyen az bármily fájó számunkra -- nagyrészt megszûnik az egy életre szóló hivatásszerû szakmaválasztás létjogosultsága. Ulrich Beck német szociológus kitûnô képe szerint a képzés olyan "szellempályaudvarrá'' alakul át, ahol nincsenek pontos célállomások és a fiatal utasok saját megérzéseikre és információikra támaszkodva kapaszkodnak fel a menetrend nélkül induló vonatokra. Beck metaforáját folytatva, a munka világába induló vonatok számára a felsôoktatás azokat a rendezô-pályaudvarokat biztosíthatja, ahol -- a céltudatos utazók mellett -- az irányt vesztett utasok is esélyhez juthatnak.

Gyökeresen megváltozik a felsôoktatás végtermékének, a diplomának jelentése is. A tömegessé válás nyomán meginduló átalakulást a közoktatáson korábban végigfutó eltömegesedés folyamata szemléltetheti a legjobban. Addig, míg a népiskola általánossá tétele a századvégen "vívmánynak'' minôsült, a gimnáziumi érettségi természetes belépô volt az úri középosztály köreibe. A nyolcosztályos általános iskola kiépülésével az alsó középfok elvégzése természetessé vált, de a gimnázium még megtarthatta korábbi "rangjának'' maradékait. Az elmúlt évtizedben újra induló (vagy inkább immáron szabadjára engedett) továbbtanulási vágy -- párosulva a hagyományos szakképzés leértékelôdésével -- mára tömegiskolává tette a gimnáziumot. A tömeg továbblendülése is biztosított, hiszen éppen ez az átalakult feladatú és jellegû gimnáziumi érettségi a felvételi legfontosabb feltétele. Összefoglalva tehát, az elitoktatás a felsôoktatás csúcsán lévô és doktori fokozathoz vezetô képzés szintjére tolódik fel; a hagyományos egyetemi és fôiskola képzés pedig meghatározott életkorhoz kapcsolódó természetes létformává válik.

Ahhoz, hogy a beáramló hallgatótömegek ne robbantsák szét a mai intézmények világát, számos belsô reform végigvitele látszik elkerülhetetlennek. Ezek hazai kezdeményei már jelzik az elôttünk tornyosuló gondok újszerû természetét. Az ELTE belsô kreditrendszere nyomán szabaddá váló hallgatók lehetetlenné teszik az évfolyamokon alapuló statisztikai szolgáltatást. A fegyelmezett mérnökhallgatókhoz szokott Miskolci Egyetem lépcsôin frissen felvett bölcsészlányok üldögélnek és eltorlaszolják a felvezetô utat a döbbent tanárok elôtt. A Békéscsabai Fôiskola bankok és vállalatok által befizetett hallgatói a magyarázatába belezavarodó oktató áthelyezését kérik. Már a korszakváltásban élünk.

3. Felsôoktatási jövôkép = értelmiségi önértelmezés?

A fentiek amellett érvelnek, hogy a modern tömegdemokráciák korszakában a közszolgáltatások fejlesztési irányainak kimunkálásához már nem elégséges szervezôerô a "négy-öt magyar összehajol'' gyakorlata. A tapasztalat azt mutatja, hogy a mégoly kiváló koponyák által megformált gondolatok is kevésnek bizonyulnak, ha nem szembesülnek a felhasználók üdítôen földhözragadt igényeivel. A külsô, kiegészítô szempontok hiányában eddig megfogalmazott felsôoktatásképek közül kettôt emelnék ki.

Az elitértelmiségi, professzori fórumokon megfogalmazott "Álomegyetem'' felsôoktatásképe a fenti érvek legtökéletesebb szemléltetése. A JATE Janus-sorozatában megjelentetett egyéni utópiák gondolatgazdag és világszínvonalú "látomások'' a magyar felsôoktatási intézmények jövôjérôl. A gond a szakmai vagy intézményi nézôpont megválasztásával kezdôdik. A megfogalmazott álomegyetemek mindegyike -- amerikai kifejezéssel élve -- elit kutatóegyetem. A "látomások'' nem tartalmaznak használható tanácsokat a tömegegyetemek és a fôiskolák jövôjét illetôen. Márpedig, mint minden tömeg- vagy tömegesedô közszolgáltatás esetében, Magyarországon is ezek az intézmények fogadják be a hallgatók -- egyéni megítéléstôl függôen -- 50-75%-át.

A rektorok és fôigazgatók konferenciái által 1992-1993 között kifejlesztett felsôoktatás-fejlesztési koncepció is hasonló. A koncepció -- a középtávú elképzelés hiányától szenvedô kormányzat beleegyezésével -- a hazai felsôoktatás-politika legjobb intézményvezetôi-kutatói csoportjainak munkája nyomán készült el. A közremûködôk legjobb szándékaik és legkomolyabb szakmai erôfeszítéseik ellenére is megoldhatatlan helyzetben láttak munkához: azoknak az intézményvezetôknek kellett szelektív, országos prioritásokat is kijelölô fejlesztési programot megfogalmazniuk, akiknek "munkaköri kötelességéhez'' hagyományosan hozzátartozik az extra költségvetési forrásokból szerzett pluszpénzek kialkudása. Az ellentmondást a szakemberek végül úgy kezelték, hogy a koncepció oldalain a valójában leépítendô területeket csak kisebb mértékben "fejlesztették'', mint a valóban népszerû és igényelt képzési ágakat. Az általános fejlesztést kb. 60 milliárd forintért meghirdetô koncepciót a Pénzügyminisztérium szívós munkával "fagyasztotta le'' az 1994-es választásokig.

Az 1990 elôtt megfogalmazott fejlesztési elképzelések, az "álomegyetem'' látomása vagy akár a rektori és fôigazgatói konferenciák koncepciója sorsát, utóéletét vizsgálva arra a következtetésre jutunk, hogy a belsô, szakmai körökben -- hol színvonalasan, hol kevésbé jól -- megfogalmazott koncepciók sohasem bizonyultak alkalmasnak egy olyan "archimédeszi pont'' létrehozására, amelybôl kimozdítható lett volna a felsôoktatás. A megindított reformok kifulladtak, a nagyívû koncepciókat visszadobta a költségvetés egyensúlyán ôrködô pénzügyi irányítás, a professzori jövôképek szétmorzsolódtak az intézmények falain belüli napi érdekharcokban.

Az e tapasztalatok nyomán kialakított álláspontom szerint tehát a magyar felsôoktatás elkerülhetetlen megnyitását és fejlesztését az oktatók és az értelmiségi elit nem képes egyedül sikerre vinni. Szövetséges kerestetik. Olyan társadalmi csoportok, melyek a felsôoktatás fokozatos megnyílásáért és alkalmazkodásáért cserébe hajlandók bizalmukkal és anyagi áldozatvállalásukkal közremûködni az ágazat valódi stratégiai pozícióinak létrehozásában.

4. Szövetséges kerestetik

Ha a magyar felsôoktatás modernizációját elôsegítô szövetséges ideálképét kívánnám megrajzolni, akkor -- a korábbi tapasztalatokból kiindulva -- a következô jellegzetességeket sorolnám fel:

A tudományos kutatások és a napi tapasztalatok egybevágó eredménye szerint Magyarországon van esély egy ilyen szövetséges megtalálására. Magyarországon ma láthatatlan forradalom zajlik, az emberi erôforrások forradalma. Az állami felsôoktatásba be nem engedett polgárok tömegei keresnek és találnak kiskapukat és alternatív tanulási utakat annak érdekében, hogy lépést tarthassanak a mind keményebb munkaerôpiac elvárásaival.

Az oktatási rendszerünket átjáró versengés immáron az óvoda megválasztásától a felsôoktatás felvételi vizsgájáig, sôt a doktorandusz programokig terjed. A növekvô verseny kikezdte a nyolcosztályos általános iskolát és a gimnáziumi képzés robbanásszerû növekedéséhez vezetett. A felsôoktatás szûk bemenete következtében a tanulni vágyók alternatív, legtöbbször nem állami, "tûrt'' képzési formák létrejöttét kényszerítették ki. 1993-ban 1979 oktatással foglalkozó, bejegyzett cég dolgozott az országban. A nyolcvanas évek végére évente kb. 140-150000 ember végzett képesítést nyújtó tanfolyamokon. A legújabb becslések szerint 20-25000 ember vesz részt menedzserképzésben. A nyelvoktatás talán a leglátványosabb példája annak az erôfeszítésnek, mellyel a kommunista rendszerben mesterségesen elszigetelt ország polgárai kísérlik meg behozni elmaradásukat. A legóvatosabb becslések szerint is 30-40000 ember vesz részt tandíjas nyelvi képzésben. nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy kijelentsük, az informatikai képzés hamarosan felzárkózik majd a nyelvoktatáshoz. Tanuló országban élünk. Olyan országban, ahol széles középosztályi és alsó-középosztályi csoportok kényszerülnek arra, hogy bizonytalan szervezetû és méregdrága képzés igénybevételével növeljék saját tudástôkéjük színvonalát, ha egyszer az állami felsôoktatás tanulásukat nem teszi lehetôvé.

Azt gondolom, hogy a magyar felsôoktatásnak szolgálnia kellene azon adófizetô polgárainkat, akiknek semmibe vett tudásvágya és anyagi áldozatvállalása a felsôoktatás "második'' vagy "feketegazdaságának'' létrejöttéhez vezetett az elmúlt évtizedekben. Másképpen szólva: egyetemeink és fôiskoláink igazi küldetése a magyar polgárosodás felgyorsítása.

5. A szövetség ára

A felsôoktatás látványos nyitása -- a nyugati tapasztalatok szerint -- olyan visszafordíthatatlan folyamatokat indít el a szférában és a társadalomban, melyek után az egyetemek és fôiskolák visszavonhatatlanul a közfigyelem és a költségvetés megkülönböztetett bánásmódot élvezô alanyaivá válhatnak. A felsôoktatás fontossá válhat -- és ezúttal nem csupán a "stratégiai jelentôség'' unalomig ismételt és adófizetô polgártársaink által eddig hideg közönnyel fogadott szólamának értelmében.

A tanulni, polgárosodni, felemelkedni vágyókkal kötött szövetségnek azonban ára van. Az újonnan beengedett hallgatótömegek zöme új, szerényebb színvonalú érettségit hoz majd magával. Hozzá kell tehát szokni a hagyományos középosztályi tanulási kultúrával nem rendelkezô hallgatók kezdeti nehézségeihez. Alapozó kurzusokkal, tanári konzultációs lehetôségekkel hozzá kell segíteni ôket kezdeti hiányosságaik gyors pótlásához.

Ugyancsak komoly árnak tûnik a szakmai nyilvánosság és a verseny elkerülhetetlen megnövekedése. A hallgatók szabad tanárválasztása és a belsô minôségértékelés rendszerei pontosan kijelölik majd az egyes oktatók és programok éppen aktuális szakmai "árfolyamát''. A tanszabadsággal párosuló kreditrendszer James Callaghan volt angol miniszterelnökkel szólva "felnyitja majd a tantervek titkos kertjét'' és kiszolgáltatja azt a laikus felhasználók földhözragadt vélekedésének.

Úgy gondolom, hogy nyíltan kell szólni a nyitás és modernizáció politikaformáló hatásáról is. Az elsô hatásról, a magyar polgárosodás reménybeli felgyorsulásáról már szóltam. Fontos azonban annak elôrejelzése is, hogy a nyitás során felmorzsolódhatnak a magyar értelmiségi elit jellegzetes -- és sokak által örökérvényûnek tekintett -- politikai kultúrái és értékválasztásai. Más szóval: ha a felsôoktatás eltömegesedése a polgárok által kívánt -- és jelenleg a felsôoktatáson kívülre szorult -- képzési szerkezet szerint megy végbe, az a hagyományos népi-urbánus megosztottság háttérbe szorulásához vezethet. Értelmezésemben a hagyományos és általam negatívan felfogott értelmiségi megosztottság fô túléltetôje éppen az elavult képzési szerkezet volt. Jelenleg a magyar felsôoktatásban végzettek közel egyharmada, a demográfiai apály mélypontján is pedagógusdiplomával rendelkezik, mellettük meghatározó még a mûszaki diplomások aránya. A megosztó, kirekesztô értelmiségi ideológiák tartós továbbélésének egyik magyarázata éppen abban rejlik, hogy a munkaerôpiachoz nem illeszkedô és szakmailag gyakran kiürült képzésben részesült diplomások mindenkor komolyan igényelték az önazonossági válságukat látszólag megoldó küldetéstudatos ideológiák vagy sokszor etatista társadalmi utópiák megfogalmazását.

A jelentkezôk által igényelt képzési szerkezet pragmatikus és mentes a különféle irányú ideológiai elôítéletektôl. A legnépszerûbb szakok túljelentkezési statisztikái és a felsôoktatáson kívül rekedt polgárok egyéni tanulási stratégiái nyomán kirajzolódó irány -- a menedzsment, a humántudományok, a közgazdaságtan, modern nyelvek, számítástechnika -- pontosabban rajzolja ki az ezredforduló Magyarországának gazdasági és társadalmi szerkezetét, mint megannyi tudományos elôrejelzés. A megújuló, azaz a polgárok igényeihez alkalmazkodó felsôoktatás fôleg a kisebb városok esetében fejthet ki drámai hatást a település társadalmi szerkezetére.

6. Van-e királyi út?

A felsorolt kihívások nehéz és fáradságos idôszakot ígérnek az oktatók, elitértelmiségiek számára. Legtöbbjüknek feltehetôen ugyanannyi pénzért kell majd többet és jobban dolgozni. Felmerülhet a kérdés, van-e királyi út, azaz el lehet-e kerülni a változásokat? Ez a felsôoktatás esetében azt jelentené, hogy a jelenlegi felvételi arányokon nem változtatva, egyetemeink és fôiskoláink megôriznék zárt jellegüket.

Véleményem szerint a bezárkózás lehetséges ugyan, de olyan súlyos társadalmi feszültségekhez vezethet, hogy egyszerûen nem éri meg. Bezárkózás esetén a versenyhiányos és elavuló felsôoktatási képzés leértékelôdne és kikerülne a közfigyelem fókuszából. Helyüket a már most is virágzó és önálló fokozatot (MBA) osztó business schoolok és magánintézmények vennék át. A programjaikat már Magyarországra is kihelyezô (franchise-oló) amerikai és angol intézmények a legjobb diákokat szereznék meg. A külföldi tanulmányi lehetôségek további megnyílásával pedig felgyorsulna a legtörekvôbb hallgatók külföldre áramlása. Ami pedig az ország nemzetközi versenyképességét illeti, a bezárkózás az alacsonyan képzett, rosszul fizetett, alig alkalmazható munkaerôt termelné -- bôvítetten -- újjá.

Van-e hát a magyar értelmiségnek olyan mintája, hagyománya, amely a nyitás, a kirekesztett fiatalok és képzési irányok befogadásának fájdalmas idôszakát elviselhetôbbé teszi? Véleményem szerint van ilyen minta. A reformkor -- egyébiránt megosztott és vitatkozó -- elitje a döntô lépések megtételekor egyetértésre tudott jutni abban, hogy a korábban kirekesztetteket be kell emelni az alkotmányosság és polgári lét sáncai mögé. Most a 20. század végén hasonló súlyú kérdés vár megválaszolásra: be tudja-e fogadni felsôoktatásunk a tanulni vágyók tömegét? Pozitív értékké tudja-e formálni az eltömegesedés ellentmondásos folyamatát? Meg tud-e küzdeni a tömegképzés azon kihívásaival, amelyet Amerika a 60-as évtizedtôl, Nyugat-Európa pedig a 70-es és 80-as években válaszolt meg megnyugtatóan? Lesz-e magyar tömeg-felsôoktatás?

Nem királyi út, hanem új érdekegyesítés kívántatik...


Az eredeti HTML-változata; (08:26, Október 16, 1995)